Örökbefogadó anyukák! Hogy fogadta környezetetek az örökbefogadást, csúfolták e a gyerekek?

Távolabbi ismerősnél történt a kövektekző :

A szülők két saját - de már nagy tinédzser - gyerekük mellé fogadtak örökbe egy roma kislányt, ők nem romák.

Az ismerőseik mind azt mondták a szemükbe, hogy "de cuki, és hogy milyen nemes jellemek, meg hogy azért ez nehéz lesz..főleg ha megnő a gyerkőc...stb."

szóval az emberek többségétől elvárható módón kezelték a helyzetet....DE!

amikor volt alkalmam meghallani a díszestársaság pár tagját erről beszélni, a hátuk mögött, hááááttt.... hogy is mondjam gyomorforgató volt! Nem tudták hogy hallom a beszélgetést...de ott akkor mélyen lesújtó véleménnyel voltam az "állítólagos közeli ismerősök" iránt...szándékosan nem részletezem mik mentek ott...

A kislányt egyébként agyon ajnározták az oviban....szerintem ez sem túl jó...

Nem vagyok szülő, de két közeli barátom is van, akit örökbefogadtak. Az egyiknek szerintem túl korán mondták el (7 évesek voltunk), mert nekünk sírt, hogy ő mit tudott meg és hogy "miért nem kellettem én az igazi anyunak?"

A másik lány 15-16 évesen mondta el, addig nem is tudtuk, pedig így ránézésre nyilvánvaló, hogy két barna hajú, barna szemű, magas embernek hogy lehet kék szemű, vörös hajú, alacsony kislánya.

Nem csúfolta őket soha senki, pedig ez egy kis falu, itt mindenki tud mindent. A felnőttek is befogadták őket a közösségbe, se negatív, se pozitív diszkrimináció nem volt.

Örökbe fogadásnál azt javasolják, hogy korán el kell mondani a kicsinek, amikor már felfogja, de még nem okoz neki traumát. 3 év körüli kort javasolják. A szüleim nálam ezt tartották be. Elővette anyukám a Nekem két születésnapom van c könyvet, felolvasta, megbeszéltük. Én az egészre nem nagyon emlékszem, de tudtam, hogy komoly és fontos dolog, a mese része maradt meg, és abból megértettem, hogy nem anyukám pocakjában laktam, de attól még ő az anyukám. 3 évesen is tudtam, hogy ez magánügy, nem "dicsekszünk" vele, de nem is titkoljuk el, ha valaki rákérdez.

Egyetlen egyszer fordult elő, hogy negatív élményben volt részem ezzel kapcsolatban: az egyik szomszéd kislány átjött játszani, kb 8-10 évesek lehettünk, és megtalálta ezt a könyvet, illetve a hozzá adott tájékoztatót, ami a szülőknek szól. (Gyakran olvastam a könyvet, szerettem, és véletlen elöl hagytam. A többi 100 mellett a polcon nem tűnt volna fel, de én véletlen elöl hagytam az asztalomon, és kimentem valamiért a szobából.) Nekem utána nem mondott semmit, de a többi kisgyerektől az utcában (kb 5-en voltunk egykorúak) visszahallottam pár nap múlva. Semmi bántót nem mondott az a kislány se, csak a gyermeki módon elpletykálta, hogy húúúúúúú, XY szülei nem is a szülei. Na, mondanom se kell, rosszul esett, hiszen nekem a szüleima szüleim, akkor is, ha nem vér szerint. De utána bocsánatot kért, és a többiek is megértették, elfogadták,megbeszéltük, válaszoltam a kérdéseikre (nagyon bölcsek voltunk annyi idősen, gondolhatjátok...) és többé nem volt téma. Ez az egy negatív emlékem van erről.

Úgy gondolom, ez a család magánügye, a gyerek tudjon róla, ne legyen mindennapi téma, de tabu se.

Úgy szoktam magyarázni, mint hogy teszem fel, neked barna a szemed. Amikor mosakszol minden reggel, akkor látod magad, tudod, hogy barna a szemed, de nem csodálkozol rá minden reggel, hogy jéééé, nekem barna szemem van. Valahogy így kell elképzelni ezt is: tudom, hogy örökbe fogadtak, a részem, hozzám tartozik, de nem tölti ki az életem 1%-át se az erről való elmélkedés.