Ti egyetértetek a "Majd megoldják egymás között" kezdetű nevelési elvvel?

Nálunk finomításokkal ugyan, de bevált.

Nem vállaltam a döntőbíró szerepét, max moderátorként mūködtem közre, ha szükség volt rá.

Elfogadtam, hogy olykor (tényleg nagyon ritkán) verekedéssé fajult a vita. Viszont az alapszabályokat kőbe véstem: eszközhasznàlat, marás, harapás nincs.

Az ok egyszerū volt, én úgy nőttem fel, hogy apánk első ösztönből döntötte el a vitáinkat. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy amellé állt, aki hangosabban védte az igazát.

3 gyerekem már nagy, jó a kapcsolatuk, megtanulták kezelni a konfliktusaikat.

Csak egy gyerekem van, de tesóval nőttem fel.

A szüleim mindig igazságtalanok voltak, ha lesz a lányomnak testvére én bizony vállalom a döntőbíró szerepét, ha pedig bizonytalan leszek, mindkettőt megbüntetem.

Nálunk folyton az volt, hogy én vagyok a nagyobb, hagyjam a kicsit játszani, hadd vegye el a játékomat, ő még nem tudja, hogy kell viselkedni, neki több segítség kell blabla. Csak 2 év volt köztünk. Mivel a szüleim tojtak arra, hogy igazságot tegyenek, sokkal durvább voltam az öcsémmel, rendkívül sokat verekedtünk. Neki a mai napig nincs igazságérzete, folyton a körülményeket okolja a hibáiért, vagy engem, ha lekésik egy határidőt.

Nálunk az erőviszonyok kiegyenlítette voltak egy darabig, aztán tinikor végefelé elkezdett gyúrni és igazi zsarnok lett.

A bölcsiben is tanítják a gyereknek a ne vedd el a másik játékát szabályt, és többé kevésbé működik is.

Csak a következetességet kell megtanulni itt is. A gyereknek jólesik, ha látja, hogy nincs egyedül a problémamegoldással. Nekem a mai napig rossz a viszonyom az öcsémmel.

4-es vagyok. Nagyon egyetértek az 5-ösnek azzal a gondolatával, hogy jól esik a gyereknek, ha nincs egyedül a problémamegoldással. Ez nem jelent egyet sztem azzal, hogy döntőbíráskodom. De megpróbálom kideríteni, ki szegett meg olyan szabályt, ami nálunk kőbe vésett szabály. Ilyen pl. az, hogy a másik kezéből nem vehetünk ki játékot, vagy amivel egy másik gyermek játszik, azt nem veheti el, és a legfontosabb: nem lehet a verekedés a megoldás, akármilyen sérelme legyen az egyik gyermeknek. Én sosem hangoztatom azt, hogy kisfiam, Te vagy a nagyobb, legyél Te az okosabb. És nem engedem, hogy a családból bárki (a nagyszülől próbálkoznak így lehűteni a fiam) így tegyen. Mindketten kisgyermekek, éppen tanulják, hogyan kell viselkedni bizonyos helyzetekben. Ha a fiam egy-egy konfliktust ügyesen old meg, akkor egy következőnél emlékeztetem rá, hogy: Emlékszel, milyen ügyesen, nagyfiúsan oldottad meg azt a helyzetet? Nem tépted ki a tesó kezéből a játékot, hanem elkérted, és vittél neki cserébe egy másik játékot.

Számomra ezt jelenti a pozitív megerősítés ebben a helyzetben. Erre törekszem.

Ami még beválik a gyermekeimnél, az az őszinteség. Ha épp nem látom a vita kiindulását, már csak a civakodó, verekedő gyermekeimet szedem szét, le szoktam guggolni Hozzájuk, magamhoz ölelem mindkettőt, finoman elmagyarázom Nekik, hogy nem láttam, mi történt, épp teregettem. Abban tudok Nektek segíteni, hogy segítek megnyugodni.

Az én őszinteségem (hogy nem láttam, tehát nem tudok igazságot tenni közöttük) sokszot arra ösztönzi Őket, hogy Ők is legyenek őszinték. Ilyenkor általában maguk mondják el, hogy mi történt vállalva azt is, hogy beismerik a saját hibájukat. A végén képesek megölelni egymást. Nekünk ezek a módszerek jönnek be. De sosem hagyom magukra Őket egy-egy ilyen helyzetben.

Gyermektelen vagyok, kisgyermek nevelési tapasztalattal. Ismerek olyan pedagógust, akinek szerepel az elvei között, amit említesz, kérdező. Én nem értek egyet vele, ahogy látom, te sem.

Bizonyos szinten persze a kisgyermekekre bízom, miként cselekednek, de a fél szemem rajtuk, amikor pl összevesznek, és az esetek többségében közbeavatkozom. Ilyenkor elmagyarázom a helyzetet a számukra, az ő nyelvezetükön, és elgondolkodtatom őket a helyzetről. Ha tettlegessége történt, akkor fizikailag is közbeavatkozom -megvédem a sértettet stb-, és érzékeltetem gesztusokkal a helyzet súlyát, és csak ezt követően magyarázok és gondolkodtatom el őket.

A felnőtt példaértékű kell legyen, érzelmi-gondolati mintákat kell adni a kisgyermekek számára. Máskülönben vakon, találomra fognak megoldást tippelgetni a kicsinyek, ami nem válik a javukra. Enyhébb esetekben, vagy amikor azt látom, bölcsen döntöttek, rájuk bízom végig a helyzetmegoldást szó nélkül, esetleg helyeslem ilyenkor.