Akik egyedül neveltétek fel a gyermeketeket, megtudtatok adni neki mindent?

10 és 8 évesek voltunk amikor az apukám meghalt, anyukám teljesen egyedül maradt. Sajnos a családunk sem annyira összetartó, így tényleg csak 3an voltunk. Anyukám a szüleit 30 éves korában elveszítette, még ők sem álltak ott nek stabil háttérnek, csak mi voltunk neki. Nagyon nehéz időszak volt, mert a szüleim között valódi nagy szerelem volt. A mai napig látom őket, hogy mennyire boldogok voltak,ritka h vki ennyire megtalálja a másik felét, de nekik ennyit rendelt a sors.

Anyukám nagyon nehezen szedte össze magát, nem lehetett apukámról beszélni mert érzékeny terület, nem tudtuk magunkból kibeszélni, a mai napig nem tudok én sem erről beszélni, pedig ennek már 20 éve...

Anyukám nyugtatókat szedett, és néha ivott is, de csak annyi h kicsi feledni tudjon, de rossz volt látni, amikor hétvégén láttam h kicsit részeg. Mindent megadott nekünk, pedig kis pénzből éltünk. Nem voltak nagy nyaralások, de sokat elmentünk fürdőbe. A karácsonyok keserédesek voltak, mert igaz szépen megültük, de mindig ott volt a veszteségérzés.

Az középsuli mellett az öcsém is én is dolgoztunk, igyekeztünk mi is besegíteni, persze nem az elvárás miatt, de jobb az ha pörögnek az események annyit nem sirànkozik a sorsán az ember. Mindkettőnk diplomás ember lett, normális munkánk van, gyönyörű családdal, támogatjuk édesanyánkat ott ahol tudjuk. Soha nem tudom meghálálni neki!

Egy kisgyermeknek az anya boldogsága, kiegyensulyozottsága a legfontosabb.

Ha ez nincs meg, pl depresszio van, az ki fog ütközni a gyermeken is intő jelként(szorongás, agresszio, stb)

Amig a gyermek alapvetően mosolyog, addig nincs semmi baj :)