Ezt meddig lehet elviselni? A gyerekért?

18 éves voltam, amikor megismertem a páromat, aki 11 évvel idősebb.

20 évesen terhes lettem. Nem mondta, hogy ne menjek abortuszra, de igazából szükség sem volt rá, mert végig azt éreztem rajta, hogyha így alakult, akkor egyértelmű, hogy hogyan tovább. Otthagytam az egyetemet.

Amikor a fiunk 3 éves lett, elkezdtem valami teljesen mást tanulni, mint az egyetemen. Ma is ezt csinálom. Van egy 4 éves lányunk is azóta.

A párom tudása és munkájának nehézsége nincsen arányban azzal, amennyi pénzt keres. A nagyapjától kezdve öröklődik ez a hivatás. Mikor összejöttünk neki már régen volt háza, mindene.

Elég narcisztikus volt mindig is. Az elején ezt a korkülönbségre és a tapasztaltságra fogtam. Aztán jött, hogy ő az egyedüli pénzkereső, nem is erőltette, hogy saját talpra álljak. Mindent megvett. Másrészt viszont amikor a saját vállalkozásomat akartam elindítani, anyagilag és mindenben segített, szóval kicsit ellentmondásos.

Viszont ahogy telt az idő, egyre durvábban és lekezelőbben kezdett el velem beszélni. Néha félek idegenek, vagy távolabbi ismerősök előtt kérdezni valamit mert olyan stílusban reagál, amit szégyellek, itthon megszoktam. Annak ellenére, hogy átlagon felül keresek, még mindig ő keresi a (jóval) több pénzt.

A fiunkkal sem foglalkozik igazán. Aki viszont a mindene az a lányunk. Akármi van, ő az első, imádja. Előfordul, hogy mikor próbálok kicsit szigorúbb lenni vele (ez sem jellemző), akkor ő teljesen kikéri magának, hogy a gyereket ilyenért ne büntessem. Ezzel ellentétben a fiunkat bátran bünteti és meg van lepődve, ha azt meg én nem akarom.

Itthon semmit sem kell csinálnia, a legkisebb dologtól a legnagyobbig mindent én csinálok, de szó szerint. Ha nem akarja akkor még a szennyesbe sem dobja bele a ruháit.

Mások előtt és másokkal szemben kiáll értem, hozzám sem szólhatnak azok, akik ellenségesek velem, ha ő ott van. Máskor viszont pont ő az, aki megaláz a stílusával.

Nem tudom, hogy mi lenne a jó a gyerekeknek. Ha most elválnánk, akkor a fiunkkal tuti megszakadna a kapcsolata, és ezt nem akarom. Most össze vannak kényszerítve és remélem, hogy közeledni tudnak idővel egymáshoz, de ismerem a fiamat, ha elválnánk, nem akarna hozzá menni.

A lányunk meg a másik véglet, volt, hogy hetekig nem láthatta az apját egy szerencsétlen eset miatt és sírógörcsei voltak, nem tudott aludni, ült egész nap az ajtóban és sírt, nem evett.

Úgy érzem, hogyha elválnánk mind a kettőtől elvenném a lehetőséget egy normális gyerekkora. Rajtam nem hiszem, hogy éreznek bármit is, mert képes vagyok teljesen felvenni a látszatot, és néha teljesen bele is feledkezem és már szinte nem is játszom, elhiszem, hogy végül is tök jó, hogy mindig mindent megadott, mert akárhogyan is nézzük azért egy saját luxus kocsi, hatalmas ház, márkás ruhák, stb... mindenkinek tetszene, de azt hiszem nem ilyen áron. A másik meg amitől félek, hogy azt hiszi, másért hagynám el, és nem hagyna békén.

Szerintetek meddig lehet ezt csinálni? Mikor megbánt úgy érzem, hogy nem ezt érdemlem. De a gyerekeim meg normális életet. A gyerekeknek ez a jó, nem?