Hogyan lehet jó szülő valaki akkor is, ha az egyik gyerekét könnyebb szeretnie, mint a másikat?

Nem arról van szó, hogy egyiket szeretem,a másikat nem, szerintem még csak nem is arról, hogy egyiket jobban, mint a másikat. hanem szó szerint az érzem csak, hogy az egyikkel olyan könnyű az egész: bújós, értem a reakcióit, persze hisztizik, ha úgy hozza az élet, de nem lépi túl azt a határt, amit értek és kezelni tudok. Másik gyermekem vadabb, reakciói kiszámíthatatlanabbak számomra, nehezen fogadja el a gyengédségemet, és számomra nehezen értelmezhetően fejezi ki az övét.

Furcsa lesz,a mit írok, de akkor érzem őt közelebb magamhoz, amikor pl. magas láza van, mert olyankor elesett, nem vadul, elfogadja a törődést úgy, ahogy én tudom adni, lehet szeretgetni, és ő is gyengédebb.

nem akarom őt megváltoztatni, valahol nagyon büszke vagyok arra, hogy más, mint én, csak éppen fáj a szívem azért, hogy nem érzem azt az "egy húron pendülést", mint a másik gyermekemmel.

Mindketten picik még, 5 (a vadóc fiúcska) és 2 a kislány.

ha más is van/volt hasonló helyzetben, talált megoldást? Illetve hosszú távon hogyan alakult a kapcsolatuk?