A 4 éves rajzol vmit, saját ötleteitől vezérelve, nem pedig feladatként. Kéri, h rakjuk ki, legyen a lakás dísze. A szülő válasza: "Ezt nem rakjuk ki, mert nem tetszik. Tudsz te szebbet is! " Motiváló v sem? Szerintetek?

Kinek lenne motiváló ez a mondat?

Szegény 4 éves többet se rajzolna ezután...

Szerintem: én azt csinálom, hogy van egy külön album a számítógépen a gyerekrajzoknak. Lefényképezzük, és ott megmarad. A saját szobájában van keret, amiben ki tudja állítani az aktuális remekműveket, és tudja cserélgetni.

Ennyi idősen érti, hogy digitális formában megmaradnak a rajzai, így sírás és (részemről) lelkiismeret furdalás nélkül kiszelektálom a rajzokat.

Kövezzetek meg, de én se szeretném az évek során ovis rajzokkal, száraztészta képeslapokkal, wc papír gurigákkal dekorálni a lakást. Pedig három gyerek mellett akkor is ez lenne a vége, ha csak az anyáknapi ovis alkotásokat tartom meg.

Egy időre kitesszük, mindenki látja a hűtőn, eldicsekszek vele, hogy mi szépet kaptam, aztán kuka. Digitális fényképen őrizzük meg az utókornak. :)

Az ilyen szülő egy érzéketlen szemétláda. Semennyire sem motiváló, inkább pont azt segíti, hogy a gyerekből egy önbizalomhiányos, önbecsülés nélküli személy váljon.

A gyerekek még mindent képesek szépnek látni, alapvetően pozitív kis emberkék, akiket jó esetben még nem tört meg az élet (meg a nem normális szülő).

A szándékot, az erőfeszítést mindenképpen méltányolni kell. Gyermekpszichológusok (többek között Vekerdy) azt mondják, hogy okosan kell dicsérni. Tehát ha egy szuperül rajzoló ovis pálcikaembert rajzol, azon mondjuk ne törjünk ki üdvrivalgásban, de ha egy még rajzolni semennyire nem tudó picurka elkezd pálcikaembert rajzolni, az óriási dolog, az bizony megér egy tapsvihart (persze túlzok😊).

De ha az a 4 éves ovis még nem igazán rajzolgatott, és most kezd próbálkozni a pálcikaemberrel, az megint megér egy dicséretet, hiszen próbálkozik, és az a pálcikaember onnantól kezdve valóban érdemes arra, hogy a lakás dísze legyen.

Nekem két gyermekem van, mindketten nagyon különbözőek, nagyon különböző erősségekkel, gyengeségekkel. A fiam például nem igazán rajzol, Ő rengeteget legózik, épít. Ha Ő rajzol nekem valamit (akármit, legutóbb tengerpartot rajzolt, mondanom sem kell, nem volt könnyű felismerni), az biztosan fölkerül otthon vagy az irodámban a falra, és megmelengeti a szívem, ha ránézek. Ellenben ha épít egy egyszerűbb lego autót, azt már külön nem dicsérem, hiszen már repülőket, kamionokat épít. Persze, ha vmiért felhívja a figyelmem arra a pici lego autóra, megdicsérem, hiszen dolgozott vele, de ott már nem tapsikolok, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy felnőtteket megszégyenítő módon épít annál sokkal bonyolultabb dolgokat. Ha egy ilyennel elkészül, azt viszont alaposan megcsodálom, és mindig elmondom Neki, hogy a legfantasztikusabb az a kitartás, amivel azon a kamionon dolgozott.

A kislányom viszont sokat rajzol. Ha Ő rajzol nekem, szintén kiteszem a falra, hiszen komoly munkája van benne, de mivel Ő nagyon ügyes, az Ő munkáiban szintén inkább a kitartást, az erőfeszítést dicsérem. Meg persze magát a rajzot, amit gyönyörűnek találom, és ezt el is mondom Neki. Ő viszont még nem olyan szuper mozgású, mint a fiam. Míg a fiam falmászáskor szinte rögtön a fal tetején van, addig a kislányom szinte minden lépését dicsérem, hiszen ez Neki óriási munka, és mégis kitartóan küzd.

Szval az erőfeszítést, a befektetett energiát, a kitartást kell dicsérni.