Gyereknek ilyenkor nemet mondani?

Természetesen egy gyereknek is lehet nemet mondani. Főleg, ha parancsolgat. Mások gyerekeiről van szó egyébként? Én felnőttként is szeretek játszani, a férjem viszont nem, így ő sokszor nem vesz részt az ilyen dolgokban.

Persze , nem kell nekik ugralni, en sem szoktam. A sajatommaljatszok, de ott is van hatar.

Ha a saját gyerekemmel valako ilyen “bunkó” ahogy te írtad, én sajnálom őt - mármint a gyerekemet. Ebből kifolyólag egy kicsit engedek más gyerekének, utána pedig mondom neki, hogy eddig játszottunk, most már beszélgetek a felnőttekkel. Gondolom neked is rosszul esne, ha a te gyereked odamenne rokonhoz, hogy főztem (játék) teát, iszol? Erre közölné, hogy nem és elfordulna. Egy kis kedvesség a gyerek felé nem hiszem, hogy olyan nagy áldozat lenne..

Nincsen más gyerek, akivel tudna játszani? A gyerekek úgyis azt élvezik a legjobban. Egyébként van abban valami, amit a többiek mondanak, rosszul eshet a gyereknek, ha folyton lepattintják, de te sem vagy köteles ugrálni. Szerintem gondolj ki két három játékot, amit esetleg szívesen játszanál, és ha kezdi, hogy fuss, kapj el, stb, akkor mondd azt, hogy most nincs kedvem futni, inkább színezzünk, nézd, itt egy jó kis színező! Mondjuk pl. teát ihatsz játékból, esetleg irányíthatod is, hogy jó, most süss hozzá egy kis sütit, mosogass el, stb. Szóval vedd át az irányítást, játssz vele egy fél órát, aztán mondd meg neki, hogy nagyon jót játszottunk, most foglald el magad egy kicsit, mert szeretnék anyukáddal beszélgetni! Nézd, van itt építőkocka, legó, színező, stb. Játssz egy kicsit egyedül!

Egyetértek az előző kommentelővel. Felnőttként tudom, hogy mi magunk is idegesítőek lehettünk néha gyerekkorban, időnként engem is kikészít a gyerekzsivaly, pedig olykor én magam is egy "felnőttbőrbe bújt gyerek" vagyok. :) Viszont gyerekkoromban nagyon utáltam a rokonaimmal való társas összejöveteleket, rokonlátogatásokat, mert soha senki nem rám figyelt, illetve ha szerettem volna hogy legalább egy picit is figyeljenek rám, akkor mondtak egy-két mondatot aztán lepattintottak, de állandóan. Soha nem kaptam semennyi figyelmet, csak annyit, amennyi nekik, felnőtteknek kényelmes volt. Bunkónak éreztem ezt a viselkedést és nagyon bántott. Oké hogy voltak a rokonoknak is gyerekeik, de a kényszerjátékot is meg lehet unni egy idő után, valamint a játékban sem árt néha szünetet tartani. Ilyenkor szerettem volna, ha egy picit a felnőttek rám is odafigyelnek, de csak koloncként kezeltek a nyakukon vagy próbálták elterelni a figyelmemet, vagy pedig elküldtek onnan, ahol helyet foglaltam köztük, pedig nem éreztem hogy bunkó vagy parancsolgató lett volna vagy bármi ilyen és ilyen visszajelzésre sem emlékszem tőlük. Ilyen alapon a karácsonyok sem voltak olyan jók, mert a szeretet ünnepe helyett csak folytatták a szokásos hangulattalan traccspartit, és nagyképűen flegmázva elhessegettek onnan minden gyereket, szóval ha a gyerek nem durva és nem parancsolgató, akkor miért ne? Max ha fáradt vagy, mondd meg neki, hogy egy picit csak, de nem tovább, mert fáradt vagy, akkor ő is boldog lehet egy picit, hogy játszol vele! :)

Az unokahúgomnak vannak néha ilyen parancsolgató dolgai, nem részletezem honnan/miért. Nem szoktam partner lenni ezekben a dolgaiban, inkább elmagyarázom neki, hogy ezek a dolgok nem így működnek. Csak egy példa: van egy poharam benne innivaló, amit nem iszok meg egyszerre, ő meglátja és rám parancsol, hogy azonnal igyam meg. Kell hozzá önuralom, hogy ne azt bökjem oda , ami először eszembe jut, hiszen ez nem az ő hibája...