Csak én érzem úgy, hogy egyszerűen nem bírom tovább?

Én a leírásod alapján arra gondolnék első körben, hogy szomjazza a figyelmeteket és a szeretetet, csak nem kapja meg, így ellenáll, ellenáll, ellenáll. A gyerekek nem hülyék, ők is pontosan érzik a rezgéseinket, azt, hogy alig várod, hogy este legyen... Ezt a gondolkozást kéne átalakítanod. Baromi nehéz, de át lehet. Én a dacos 2 évesemnél álltam néha bugyután, eszköztelenül, hogy most ilyenkor mi a bánatos úristent lehet vele csinálni (azóta van mégegy gyerekünk és most ő kezd dacolni). Egyrészt sok énidő. Van pótnagyink, hogy együtt is tudjunk időt tölteni és kb. két hetente van egy szabad estém, amikor csak altatásra, vagy utána érek haza, addig a férjem van a gyerekekkel. Így én is kisimultabb vagyok, kevésbé robbanok mindenre azonnal.

Aztán amit más is írt. Sokmindent el lehet engedni. Elesik? Essen, majd feláll, begyógyul... Nem tudom mindentől megóvni. Sáros, vizes lesz? Legyen, majd megszárad, kimossuk. RENGETEGET lazultam és ez tényleg segített. Már csak akkor kiabálok rájuk, ha valami veszélyes műveletre készülnek és azonnal ki akarom zökkenteni őket. És működik is, mert nem ez az alaphang itthon.

Szóval amikor az első 2 évesemmel egyre többet ordítottam és az ő válasza akkor is egy "nem" volt, vagy éppen válaszul ő is ordított, akkor elgondolkodtam ez mennyire sz*r irány, én nem akarok így létezni. Ekkor találtam az erőszakmentes kommunikációra. Nagyon sokmindenben felnyitotta a szememet és brutális, hogy milyen lelki nyugalmat tud adni, amikor elkezd működni, elkezd kommunikálni a gyerek az ordítás helyett/közben. Rájössz hogyan tudsz neki segíteni, hogy hiányérzetet próbál kiadni, csak nem a te nyelveden fogalmazza meg, így te nem érted, befeszülsz és egy ördögi körbe kerültök, aminek sosincs vége.

A nevelési tanácsadón túl javaslom ezt is esetleg. Az elején, amikor alkalmazni kezdtem kicsit olyan "önmagam megerőszakolása", mesterkélt érzés volt, de ahogy telik az idő beépül és már ez lesz az alap. Én valószínű az ordító mintát hoztam magammal otthonról, de nem ezt szeretném továbbadni.

A bűntetéssel nem azt éred el, hogy tekintélyed lesz, hanem azt, hogy a gyereked egyszerűen elhatárolódik tőled.

"Nem mondom el neki, mert bánt, kiabál, ordít, nem ért vele egyet."

Én ilyen szülőkkel nevelkedtem, és soha nem akarnék a gyerekemmel ekkora féreg lenni. Merj ömmagad lenni - ez egy gyermeknek is kijár. Joga van arra, hogy véleménye legyen, hogy ki akarom próbálni dolgokat, hogy NE ÉRTSEN VELED EGYET, és arra is, hogy ne legyen udvarias - mert nem mindenki érdemli meg.

Kell a szigor, de nem mindig és nem akkor amikor semmi okod nincs rá. A gyerekeket nem egy engedelmes, beszari kutyának kell nevelni, akire hatni lehet azzal, ha ordítassz. Egy ugyan olyan beteg f*szt neveltek belőle mint amilyenek ti vagytok. Meg kell helyette TANULNOTOK és megtanítani vele is, hogy az agresszió nem egy normális kommunikációs eszköz. Ahogy a kényszerítés, az elnyomás, és a megtorlás sem. Helyette ott van a kedvesség, az empátia, a tolerancia, a hőn áhított tiszteletetek (amit meg is kell adni, nem csak követelni), és a kompromisszum. Egészséges, érett gondolkodású, normális gyereket csak normális ember tud nevelni.

Nem az aki mindent lenyom a gyereke torkán, aki mindent rá kényszerít, mindent megtorol, mindenért bűntet, cseszeget és bántalmaz. Egy olyan felnőttet nevelsz aki nem mer kiállni magáért, akit el lehet nyomni, aki lelkileg gyenge és sérült. Ezért van ennyi ilyen gyerek és felnőtt is, emiatt a rengeteg szintén beteg, kontroll mániás szülő miatt.

Szülőnek lenni nem azt jelenti, hogy bármit megengedhetsz magadnak. Azért vagy, azért lettél szülő, mert egy másik emberi lényt akartál a világra hozni. Hát ott van. Kezeld is lelkileg is emberhez méltóan. Kifejezetten undorodom azoktól akik képtelenek erőszak nélkül bármit is elérni, a saját gyengeségeidet vetíted ki másra.

Ez nem feltêtlenül egy embernek szól. Nem árt néha elgondolkodni azon, hogy vezet-e valahová az állandó károgásod - azon kívül, hogy a gyereked amint lehet szabadulni akar majd tőled, vagy annyira függni fog a kontrollodtól, hogy egyedül képtelen lesz bármire is. 🤷🏼‍♀️

Az ilyen buta véglényekkel úgysem lehet semmit megértetni.

Nem. Az a gyerek amelyiket fizikailag, vagy lelkileg bántják az nem tisztel senkit. Nincs tekintélyed. Fél attól, hogy kiabálsz, eltiltod, zsarolod, bűnteted.

A mentális, lelki fájdalmak sokkal rosszabbak mint bármi. Lehet, hogy kényszerrel el tudod érni, hogy olyan viselkedést produkáljon amilyet vársz tőle, de ez így nem érdem, hiszen ha "jól" (a szerinted felvázolt jó szerint, kussban, bólogatva) viselkedik akkor nem veszekszel vele, és nem erőltetsz rá semmit. Behódol, te pedig elnyomod. Általában az ilyenek segítség nélkül vagy olyan párt találnak aki ugyan így elnyomja őket, mert ez lesz a komfortos, hajlamos lesz depresszióra és önmaga ellen fordulni. Sajnos túl sokat láttam, a barátnőm apja ugyan ilyen volt. A lány 2 hete ugrott ki a 10. emeletről - Budapest, keresd csak ki a cikket, ha nem hiszed.

Ennek van a másik verziója is, az a gyerek amelyik kevésbé hajlandó felülni az elnyomásnak az viszont másra is kivetíti azt amit tőled kap: ő is agresszív lesz, csak veled nem meri.

Kisgyermekként tanuljatok meg velük kommunikálni, és akkor legyetek szigorúak amikor kell. Nem kell mindent kontrollálni. Ők is csak emberek, had hibázzanak. Nem úgy tanulsz a hibáidból, hogy ha hibázol akkor majd anyád jól elver, letilt, bezár meg ordít veled. Ok-okozat, következmény, az tanít.

"a gyereknek is jobb lenne, ha jobb családba került volna, mert szar anyának érzem magam."

Nem vagy az. Meg kell próbálni javítani, másképp csinálni.

Én megpróbálnék nem vagy kevesebbet üvöltözni. Láthatóan nem válik be. De ahogy írták, valószínűleg lényegében semmi következménye nincs annak, ha ti A-t mondotok, ő B-t csinál. Biztos próbáltok valamit, de meg kell találni, hogy mi az, amit tényleg büntetésnek vesz, illetve érzi az engedetlenség következményeit. A gyerekek nem egyformák. Egyébént itt nagyon fontos lenne, hogy a szülők együttműködjenek. Ami anyánál tilos, az apánál is az. Soha nem fogja érezni, hogy mit szabad és mit nem, ha kétfelé van nevelve.

Nem értek egyet itt sok hozzászólóval: ti a szülei vagytok, igenis van hierarchia a családban. A 6 éves gyerek nem "partner", hanem gyerek, aki a család része, nagyon szeretjük, de nem ő hozza meg a felelős döntéseket és nem ő mondja meg, hogy mikor mi legyen.