Miért baj, ha valaki küzd a sikeres szoptatásért?

'mintha a tápszeresek csak önigazolást akarnának keresni, hogy jól döntöttek, hogy nem küzdöttek meg, hanem hamar feladták...'

Itt a válasz a kérdésedre.

A szoptatósok nagy része meg szét szekálja a tápszeres szülőt, hogy miért nem küzdött a szoptatásért.

Szóval ez egy ilyen oda-vissza dolog.

Nagyon fontos az anyatejes táplálás és az a normális ez tény, nem véletlenül van így kitalálva az ember.

Valaki feladja, valaki küzd érte, de egy a lényeg, hogy a gyerek ne legyen éhes.

Szerintem az becsülendő aki küzd azért hogy anyatejet adhasson a gyerekének, nem adja fel, még ha az elején nehezen is indul.

Kétségtelen hogy a fontossága vitathatatlan, főleg az első pár hónapban.

De azért beleőrülni sem kell.

Mert én is tapasztaltam már hogy az anya ki volt testileg-lelkileg, nem ment neki bármit csinált, szenved és akkor jött egy mániákus aki még belerugott egyet.

Vagy ha tovább megyek, mondjuk 1 évesen el akarja már választani a gyereket mert neki már nem jó, ideges miatta, és csak hajtogatják hogy ezt ki kell bírni összeszorított fogakkal.

Véleményem szerint semmit nem kell kibírni kényszerből, a szoptatás a baba ÉS az anya közös igénye kell hogy legyen.

Megint egy vitaindító kérdés.

Miért kell feszegetni állandóan ezt ?

1. vagyok. Amikor megszületett a babám, és már egy hete vérző mellbimbókkal sírva szoptattam, senki az ég világon nem mondta nekem, hogy tartsak ki, egyedül a gyerekorvos. Még a védőnő is azt mondta - aki szoptatáspárti egyébként -, hogy max iratok tápszert az orvossal. Én saját magam miatt szenvedtem, mégpedig azért, mert jobban megérte a másfél hónap bimbóvédővel, fájó mellekkel való szoptatás, mint az, hogy még éjjel is a tápszert kevergessem hónapokig. Semmi más oka nem volt. Mindenki azzal vigasztalt, hogy ők csak pár hétig tudtak szoptatni. Én soha a büdös életben nem mondtam senkinek, hogy mennyit szenvedtem, és hogy ők miért adták fel. Mindenkinek a magánügye ez. Egyedül itt gyakorin látom ezt a cicaharcot.

Egyébként nagyon jól esik a gyerekorvostól, hogy minden státuszon megdicsér, hogy nagyon örül az anyatejnek.

Boldog mama, boldog baba: a tápszeresek nem fogják fel, hogy attól, mert valaki az első hónapban 'szenved', meg 'mártír', a későbbi kényelemre gyúr rá. Nem lettem idegroncs, minden reggel úgy keltem, hogy még egy napot bírjak ki. Ha valaki nem bírja, az engem hol érdekel. Azt csinál, amit akar.

Mindenkinek más a véleménye alspvetően a szoptatásról.

Ugyanúgy, hogy van, akinek a fajdalomküszöbe alacsony és kikészül a fájó bimbótól, reakciója az alvásigényre is más....

Személyszerint én küzdöttem. Nekem volt tejem, de elb@sztam,cumi zavaros lett a lányom, aki amúgyis kis súlyú volt... Rengeteget fejtem, napi 5x. Sokat is sírtam, de nem bántam meg.

Azt is bevallom, hogy meg akartam felelni az anyósomnak, férjemnek, a gyerekemnek, bizonyítani, hogy képes vagyok rá. Hozzateszem nem piszkáltak vele, ez a saját hülyesegem volt.

És mivel volt alapvetően sok tejem, így lustaság lett volna, ha nem fejem ki és hagyom elapadni.

Persze utólag sokmindent másképp csinálnék.

Összesegeben meddő vita az egész. Aki akar küzd, aki nem, nem.