Minden anyukának lesz szülés utáni depressziója?

Igen, 8-as, ez lenne a normális teljes mértékben. De Magyarorszagon mégis hány nő tudja meghúzni a határait anyóssal, az anyjával, akárkivel szemben, aki bele akar ugatni a baba körüli teendőkbe? Persze az én csak jót akarok című aranypapírba van becsomagolva a sz@r.

Szegény kismama meg frissen szült anyuka inkább nem mer szólni, nem mer konfrontálódni, csak nyel. De ennek a lenyelése nem tűnik el, hanem bizony hosszú távon megbetegíti az elmét.

Mennyi, de mennyi kérdés kezdődik itt és a családi kapcsolatokban is azzal, hogy "Mit csináljak?" Teljesen eszköztelenek a nők, nincs bizalmi, támogató kapcsolatuk.

Nem engedném az ilyen nőket szülni, akik nem önazonosak, nem látják a valóságot, nem tudnak nemet mondani, határokat húzni. Sajnálom. Vannak persze jó állapotú nők, nem sok, de van. Viszont, aki itt kérdez, idegenektől a saját életével, családjával kapcsolatban, ott nagy a baj. Csak nem lát rá.

Mert ugye segítséget kérni ciki. Inkább anonim. Pedig nagyon menő. És igényesség gyúrni a belső konditeremben is.

"De Magyarorszagon mégis hány nő tudja meghúzni a határait anyóssal, az anyjával,..."

Áruld már el, hogy mitől nehezebb Mo-n meghúzni ezt a határt, mint a világon bárhol máshol?

Éretten kell gyereket vállalni és akkor nem okoz nehézséget a határok meghúzása.

11:

"De Magyarorszagon mégis hány nő tudja meghúzni a határait anyóssal, az anyjával, akárkivel szemben, aki bele akar ugatni a baba körüli teendőkbe?"

A családok jelentős részében nem is AKAR beleugatni sem az anya, sem az anyós. A maradék esetek egy részében meg tudja húzni az anya a határokat, más részében nem. Ahol nem, ott sem szükségszerű a depresszió. Lehet, hogy csak simán dühös lesz az anyuka.

Szóval ezt tartom legkevésbé a szülés utáni depresszió okának.

Én inkább azt látom, hogy az lesz depressziós (akár szülés után, akár bármikor máskor), akit irreálisan kiszolgáltak a szülei.

Ez már gyerekkorban megkezdődik. Aki megszokja, hogy viszonylag hamar önállóan közlekedik a városban (később vidékre is), önállóan el tud menni egy boltba, meg kell tanulnia tájékozódnia, eligazodnia a világban, annak lesz önbizalma. Hasonlóan annak is, aki megszokja, hogy mind a fizikai, mind a lelki nehézségeket egy határig önuralommal el kell viselni, mert normális embernek van tartása. És akinek van önbizalma; aki tudja, hogy megoldott már nehéz helyzeteket az életben, elviselt már kellemetlen testi és lelki dolgokat és mindezt kibírta; az sokkal kevesebb szorongással vág bele pl. a gyerekvállalásba is és sokkal kisebb eséllyel lesz depressziós.

Aki viszont azt szokja meg, hogy helyette mindent elintéznek, hogy neki ne legyen nehéz, ne legyen kényelmetlen, ne kelljen várnia; aki megszokja, hogy nyafogással mindenre rávehetők a szülei; aki azt tanulja meg, hogy ha valamiért erőfeszítést kéne tennie, azt szülei, férje stb. úgyis megcsinálják helyette, na az ilyenekből lesz a depressziós ember.

Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.

14# Nálam pl. ez teljesen fordítva van és én ennek tudom be, hogy még mindig nem tudom eldönteni olykor, hogy ez depresszió, vagy csak az anyasággal járó nehézségek készítik ki a józan elmémet. Iszonyat önállónak neveltek, talpraesett voltam, éltem az életem, mérnök lettem, vezetői pozícióban és tanárként is dolgoztam. Van egy határozott kiállásom, énképem, egom, ha úgy tetszik. Megszoktam, hogy akkor és oda megyek, ahova akarok, majd megszületett a babám és ez teljesen felülírt mindent. Volt egy nem túl pozitív szülésélményem, borzasztó két éjszakám a gyermekágyon, brutál bébiblúz (értsd: mindennap zokogtam minimum egy órát), ami alatt teljesen megkérdőjeleztem a saját kompetenciámat, alkalmasságomat és egybevetve a saját énképemet. A határozott énem eltűnt, az egom meg teljesen összetört. Volt egy önálló, magabiztos életem és énem, amit jól tudtam kezelni, kontrollálni és ez teljesen felborult.

Újra kellett épülnöm és ha belegondolok, ez így van rendben, hiszen ez egy olyan fokú tapasztalás, ami által az ember rengeteget változik. Szerintem ez a változás az, ami a hormonális hatásokkal együttesen valakit jobban megvisel, mást kevésbé.

Én a környezetemben arra tudom kivetíteni inkább az egyéni érzékenységet, hogy ki milyen mintát hozott. Ha valaki nem túl tudatos, törtető, kicsit még abban a szellemben nevelkedett, hogy a nő legnagyobb érdeme és életfeladata a gyermeknevelés, az valahogy sokkal könnyedebben viseli a környezetemben az ezzel járó változásokat. Neki ez az életfeladata, ebben teljesül ki és ezt a mintázatot őszintén szólva én nem elítélendőnek tartom, hanem csodásnak, amiből nekem, másik végletben élőnek van mit tanulni.

Én nagyon hajlamos vagyok a depresszióra. 20-24 éves korom közt pszichológushoz jártam miatta.

Ennek ellenére 2x szültem, nem lett szülés utani depresszióm egyiknél sem.

(Most 1.5éves a kicsi, 4 éve vagyok itthon a gyerekekkel. Most jótt ki a "bezártság" miatt)

Depresszió dehogy van mindenkinél.

Az egy komoly betegség.

Baby Blues ami sokaknál előfordul.