Lelkiismeretfurdalásosom van, amiért ennyire rá vagyok kattanva a témára, ellenben a párommal?

Hosszú évek után eljutottunk a párommal oda, hogy már nem védekezünk. Tavaly ilyenkor ezt még álmomban sem gondoltam volna. Ő is sokáig hangoztatta, hogy az se biztos, hogy valaha akarni fog gyereket. Pedig elég sokat "nyaggattam" vele tavaly. Pont ez miatt, hogy igenis adjon konkrét választ, ne pedig azt, hogy "talán". Eltelt pár hónap, nem hoztam szóba. Azóta végül is megbeszéltük, hogy nincs mire várnunk, így ha véletlen összejön, akkor semmi akadálya. Úgy voltunk vele, miután túl nagy kockázatot nem vállalunk, egy kis naptármódszer belefér. Aztán a nagy naptármódszerből az lett, hogy egyáltalán nem védekezünk már pár hónapja. Lényeg a lényeg, hogy azóta csak ez jár a fejemben. Minden gondolatom e körül forog, kb. madarat lehetne velem fogatni. Rájöttem, hogy valójában mennyire vágyom már egy gyerekre. Inkább az bánt, hogy én 30 éves nőként így élem meg. Párom meg biztos nem ezen agyal szabadidejében. Nem tudom érthetően fogalmazok-e. Kicsit ez olyan, mint például én már a kicsi gyerekeket nézegetem az utcán vagy bárhol (hátha nekünk is lassan összejön), erre ő mondjuk azon agyal, milyen szép időnk van ma. Pozitív példaként mondom viszont, hogy megemlítettem neki, milyen unalmas volt nélküle otthon a délután. Erre kaptam egy olyan választ, kezdjek el kötögetni. Visszakérdeztem, ugyan mit? Erre ő mondta, hát köthetnék mondjuk babaruhákat, mostanában úgyse nagyon védekezünk. Szóval valamilyen szinten azért az ő fantáziáját is megmozgatja, csak nem olyan szinten, mint engem.