Volt aki nem őrült a terhessegenek de megtartotta a gyereket és végül úgy érzi jól döntött?

Hát én úgy engedtem a páromnak, hogy úgy voltam vele, ááh, úgyis évekbe telik mire megfoganok. Nem tudom pontosan miért hittem ezt, de nagyon komolyan meg voltam róla győződve, hogy nekem nem fog simán menni.

Aztán nem így lett. Nálam is volt kétségbeesés, sírás, éneztnemakarom, nekemeznemmegy, stb. Már szegény párom mondta hogy akkor inkább vetessük el, de ennek így nincs értelme, hogy csak szenvedek.

Az valahogy nem volt sosem komolyan opció nálam hogy elvetessem. Mmint nyilván van olyan élethelyzet, de amiben most vagyunk, szinte a legideálisabb volt, nyilván ezért is merült fel a kérdés.

Szóval most 36 hetes vagyok és bár már nem pánikolok, azért borzasztó öröm sincs bennem. Abban reménykedek, amit a kettes írt, hogy majd elkap a szerelem ha meglátom. Mindenki ezt ígéri körülöttem :) Igyekszem nem aggodalmaskodni, és józanul felkészülni arra a részre, amire fel lehet, egyelőre nem tudok mást tenni.