Terhesség alatt megromlott kapcsolatot helyre lehet hozni? Mik a tapasztalatok?

Terhességtől függetlenül volt köztetek probléma. Volt egy mélypontotok, lehet gyerek nélkül is lett volna. Kérdés, hogy meg tudjátok-e beszélni és meg tudod-e bocsájtani azt az időszakot, amikor nem állt melletted. Akarod-e megérteni és megbocsájtani? Nekünk is volt jó 1,5 évig tartó mélypontunk annak idején, itt a gyakorin sokan javasolták, hogy dobjam ki a francba. Pedig semmi megbocsáthatatlant nem követett el. Csak bizonyos dolgokban külön világ voltunk, én nem értettem meg őt, ő nem értett meg engem, és néztünk egymásra mint valami ufóra...Rengeteg enegrgiámba került az ő fejével gondolkodni és rájönni, mitől távolodtunk így el. Rájönni, hogy én miben hibáztam. Hónapokig agyaltam rajta, hidd el. Azt hittem, nem szeret, mert nem kürtölte szanaszét a hírt, amikor összejöttünk...sőt, mintha rejtegetett volna...Egy idő után totál meg voltam győződve arról, hogy szégyell, iszonyú csúnyának láttam magam, stb...Teljesen megdermedtem, a melegség eltűnt közülünk, ő meg végképp nem értette, hova lett, mert férfiként persze nem elemezgetett ennyit, mint én...Én is azt hittem, hogy már nem szeret. Menetrendszerint összeköltöztünk, de nem tudtunk neki örülni. 1 évig kerülgettük egymást fagyos csöndben a lakásban, mire ki tudtam mondani, hogy ennek így nincs értelme, hagyjuk a fenébe az egészet. De ő volt az, aki nem akarta feladni próbálkozás nélkül. Elkezdett újra kedveskedni, puszilgatni...én meg iszonyodtam tőle, mert 1 éve nem puszilgatott már és nem éreztem őszintének. Iszonyat sokat beszélgettünk. Hónapokon át. Nem éreztem azt, hogy előrébb jutnánk, állandóan félreértettük egymást. Aztán egyszercsak megvilágosodtam. Megértettem, hogy sohasem szégyellt. Hogy ő ilyen téren zárkózott és a legmélyebb, számára legfontosabb dolgokba nem avat be mindenkit. Magyarázta ezt nekem sokszor, de hónapok, évek kellettek, hogy elhiggyem. Aztán megvettük az első társasjátékunkat, nem épp terápiás céllal, de az egymás ellen folytatott heves csatározások olyan szinten feloldották a köztünk levő feszültséget, hogy állítom, ez is része volt a gyógyulásnak. És egyszercsak majdnem minden olyan lett, mint a kezdet kezdetén. Visszatért a melegség, a bizalom, minden...Nem rontottuk el a megértési folyamatot megcsalással...egyszerűen nem adtuk fel. Megkérte a kezem. Volt egy nagyon szép esküvőnk. Onnan kezdve még jobb lett a kapcsolatunk. Ő nagyon, éve óta vágyott egy gyerekre...én kevésbé...és volt, hogy azt mondta, akkor vesz majd feleségül, ha terhes leszek...Na ezen én totál kiakadtam, majdnem kidobtam mérgemben, mi vagyok én, tenyészkanca, akit már csak akkor vesznek feleségül, ha muszáj? Jó sok beszélgetésbe került, mire rájöttem, miért mondta ezt: én annyit hangoztattam, hogy nem vágyok gyerekre, bár megadtam az esélyt, hogy talán neki szülnék, hogy nem volt képes addig megkérni a kezem, amíg ilyeneket mondogattam. Végül mégiscsak megkérte, pedig nem lettem terhes és nem is hangoztattam jobban, hogy megváltozott volna a véleményem a gyerekvállalásról. Mégis elvett feleségül. Én nem akartam átverni, így lánykérés után néhány hónappal abbahagytuk a védekezést. De nem estem teherbe. Mondta ő sokszor, mennyire szeretne gyereket, de sokáig nem értettem, nem éreztem át. Amikor megértettem, hogy neki ez olyan fontos, hogy enélkül nem volna teljes az élete, azon kezdtem agyalni, hogy el kell őt engedjem, ha nem sikerül. Harmincon már jóval felül voltunk...nem voltak vesztegetni való éveink. Egyszer mondtam is neki, hogy ha nem sikerül, el fogok tőle válni, hogy lehessen gyereke. Ő nem az a kétségbe esős típus, így azt mondta, messze vagyunk még attól, hogy fel kéne adni a reményt. De én tudtam, hogy képtelen volnék kivizsgálásokra mászkálni, mert annyira azért nem akarok gyereket. Azt mondta, arra is gondolt, hogy örökbe fogadhatnánk. Akkor értettem meg, mennyire kimondhatatlanul szeret engem. És tudtam, hogy én is szeretem annyira, hogy elengedjem, ha bebizonyosodik, hogy nem lehet gyerekem. 1,5 év nem védekezés után teherbe estem. Most vagyok 8 hetes és 3-4 napos. Már van ultrahang képünk,ver a szíve:) Az érzéseim felemások, de a párom boldogsága leírhatatlan. Már Excell táblát vezet a beszerzendő babaholmikról. Hiába csitítjuk egymást, hogy 3 hónapos korig bármikor elmehet, már nem úgy gondolunk rá...Úgy kezel, mint egy királynőt. Annyira kímélve vagyok, hogy már az nem tesz jót, az a sok semmittevés:) Puszilgatja a hasamat...És amúgy meg szülésfóbiája van és azelőtt a terhességről magáról nem bírt beszélgetni, mindig attól féltem, hogy megundorodik tőlem, ha terhes leszek...Ehelyett imádja a változó, nőiesedő alakomat...És a poén: majdnem leharapta a fejemet, amikor az engedélye nélkül elmondtam a kolléganőmnek, hogy terhes vagyok. Ugyanazt a titkolózást csinálja, mint a kapcsolatunkkal, ami miatt annak idején azt hittem, szégyell. De most már megértem őt, meg is beszéltük: számára ez annyira nagyon fontos dolog, ezért ő bejelenteni akarja és nem csak úgy telefonon elkotyogni...Számára ez olyan nagy dolog, hogy ezt nem lehet csak úgy elpletykálni:) Most már értem. Van aki boldogságában azonnal szétkürtöli, van aki pedig magában őrizgeti. Ezért a család még nem is tudja. Pedig a húga is terhes, ő bezzeg azonnal szétkürtölte facebook-on, telefonon:))) Én meg itt malmozok és vigyáznom kell ha felhívom, nehogy elkotyogjam, hogy én is, meg nekem is...:DDD Mert az én párom ilyen. De most már megértem őt, és örülök, hogy nem adtuk fel egymás meg nem értése miatt. Főleg, hogy félreértés volt az egész!