Nem szeretem a gyerekeket, nem tudok velük mit kezdeni és soha nem tudtam elképzelni magam anyaként. Fog ez még változni?

Huszas éveim közepén még egyáltalán nem tudtam elképzelni magam anyaként, gyerekkel. Aztán nem volt normális párkapcsolatom kb. 30 éves koromig- és továbbra sem izgatott különösebben a gyermekvállalás kérdés. A barátnőim sikítófrászt kaptak rendre egy rugdalózótól vagy fél óráig tárgyalták, hogy milyen cuki a... én meg néztem értetlenül.

31 éves voltam, amikor a későbbi féjemmel megismerkedtem, 32 évesen házasodtam. Vele valahogy szinte tényleg az elejétől olyan természetes és egyszerű volt, hogy egy család leszünk. A házasság után közös nagyobb otthonra cseréltük az addigi bevárosi szingli lakásokat és még leírni is nagyon nehéz, hogy milyen simán, egyszerűen terveztük a közös gyermekünket (én is!).

33 évesen született meg a kisfiam, most már 37 vagyok (épp ma:)

Sosem kaptam sikítófrászt a bodyktól, nem vezettem blogot a menstruációs ciklusaimról, nem volt a barátokkal sosem téma a szoptatásom, tejtermelésem, pelenkázási szokásaim, máig nehezen értem meg, hogy ilyeneket miért teregetnek mások ki- ez megmaradt.

De úgy érzem, hogy mire a pici megszületett, én is "beértem" az anyaszerepre- bennem legnagyobb változásokat lelkileg a terhesség 9 hónapja hozott.

Tudom, most nehéz megérteni, mert nem vagy édesanya (ha nekem mondják 10 éve, engem is teljesen hidegen hagy)- de anyának lenni nehéz, felelős dolog- de tényleg jó érzés, boldogító, egésznek, teljesnek érezheted magad tőle és lesz egy kis emberke, akinek évekig te vagy a mindene, aki feltétel nélkül szeret és elfogad olyannak, amilyen vagy-- ez páratlan dolog a világon.

Szerintem egy jó párkapcsolat kell, ahol természetes igény a közös élet, a közös gyermek-a többi természetesen megy magától (a férjem előtt sosem volt ilyan partnerem- ma már tudom, akkor elfogadtam, hogy az úgy normális :)

Ne aggódj, semmiről nem vagy még lekésve- ha nem érzel késztetést, kényszerből, erővel ne vállalj gyermeket.

Aztán ha nem jön meg ez az igényed vagy vágyad, akkor sincs tragédia- lehet, hogy a te sorsod más.

De, szerintem teljesen normális vagy. Én sem akartam gyereket nagyon sokáig, nem is szerettem őket. (még most is nagyon kevés gyerekkel tudok megbarátkozni és mondani azt, hogy valamelyiket egyáltalán kedvelem)

De a férjem annyira vágyott már utódra, hogy 11 év után úgy gondoltam, hogy szülök egy babát, és akkor végre úgy érezheti, hogy igazi család vagyunk. (persze itt lehet lepontozni, hogy micsoda nőszemély az ilyen...) Amióta először megmoccant a lányom a hasamban, attól kezdve mintha kicseréltek volna. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoztat az anyaság. Azóta még egy gyermekem született és a harmadikon "dolgozunk". Bánom, hogy nem hamarabb vágtunk bele a dologba-bár ez csakis rajtam múlott-mert a testem jelez, hogy hamarabb kellett volna szülnöm. Míg a huszonéves ismerőseim dalolva hordják ki a babát és secperc alatt visszanyerik alakjukat, én már a második terhességet sokkal jobban megszenvedtem, mint az elsőt és a kilók sem nagyon akarnak lemenni, mint az első után.

A gyerekeket még mindig nem igazán kedvelem, idegesítenek, de nem az enyémek! Azok akármit csinálhatnak, imádom őket. Én lennék a gyerekeim helyébe, nekem nem volt ilyen felhőtlen gyermekkorom, amilyet nekik igyekszem teremteni.

A kérdésedből nekem nem tűnsz egy boszorkánynak, akinek nem való gyerek. És szerintem anyukádnak lesz igaza. Bár én a helyedben nem várnék túl sokáig, még ha a "babát akarok de azonnal" érzés nem is kerít hatalmába hamarosan. 30 év alatt viseli jól a szervezet ezt a megterhelést, ami éri a terhesség alatt, ráadásul ha korban közelebb leszel a gyerekhez, jobban meg fogod érteni a problémáit, gondjait. Mondom én, akinek az anyja 40 évesen szülte és áthidalhatatlan a szakadék közöttünk. Az első gyermekem nekem is 31 évesen született, remélem én még nem késtem el túlságosan vele...