Szörnyű ember vagyok? Nagyon szégyellem magam!

Pánikbeteg voltam, amikor már 1 éve letettem a gyógyszert és teljesen jól voltam eldöntöttük, hogy jöhet a baba. Nagy izgalommal próbálkoztunk, hogy minél előbb ott legyen a két csík azon a bizonyos teszten. Teltek a hónapok, minden menzeszkor elszomorodtam, volt, hogy el is sírtam magam. Aztán a harmadik hónapban megtörtént a csoda: teherbe estem. Egyedül voltam otthon, mikor megcsináltam a tesztet, sejtettem, hogy pozitív lesz, mert terhességi tüneteket fedeztem fel magamon, de úgy gondoltam, hogy megint csak beképzelem őket, de nem lett. Megjelent a két csík, eljött amire vártam, de nem örömet éreztem, hanem félelmet. Bepánikoltam. Próbáltam elnyomni magamban, tudatosítani magamban, hogy nem szabad félnem, ez az amit AKARTAM! De nem ment. Folyamatos stresszben teltek a napok, ahogy kezdődtek a rosszullétek, egyre inkább úgy gondoltam én ezt nem bírom tovább, nem akarom ezt a terhességet. Folyamatos rettegéssé váltak a napjaim, nem bírtam enni semmit, annyira étvágytalan voltam (sajnos korábban evészavarral kezeltek, így az hogy nincs étvágyam, nagyon megijesztett), az émelygés, a hányinger csak tetőzték bennem a félelmet. Nem tudtam mit tegyek. Megpróbáltunk minden stresszkezelő technikát bevetni, de egyik sem bizonyult hatásosnak. Se aludni, se enni nem bírtam, csak pár falatot, úgy éreztem beleőrülök a folyamatos stresszelésbe, félelembe. Rettenetesen bántott, hogy így érzem magam, mert Isten látja lelkem, nagyon szeretnék babát, amikor csak megláttam egyet elszorult a szívem, de vártuk, hogy meggyógyuljak. Úgy hittem sikerült lekűzdenem ezt a borzalmat, de tévedtem.

Szorongva, szenvedve a rosszullétektől, amit a pánikbetegségem miatt egyre rosszabbul viseltem, arra vártam, hogy legyen vége már ennek, mert nem bírom tovább. Majd egy délután vérezni kezdtem. A kórházba menet rengeteg érzés kavarodott bennem. Féltettem a babát, hogy elveszítem, de kicsit örültem is neki, hogy talán vége a szenvedésemnek. 1 órát ültem a sürgősségin, mire behívtak, az orvos megvizsgált, nyersen, empátia nélkül odamondta, hogy elkezdődött a vetélés. A könnyeimmel küszködve ültem végig, amig kiállították a papíromat, majd kiérve a férjem karjaiban zokogni kezdtem. Elment a baba.

Azóta is sokszor elsírom magam, bár próbálom tartani magam. Fáj, hogy elment a baba, de még jobban az fáj, hogy úgy érzem a betegségem miatt soha nem leszek képes megbírkózni a terhességgel. Rossz ezt kimondani, és szörnyen is érzem magam miatta, de úgy érzem megkönnyebbültem, hogy elment. A szorongás azóta sem szűnt meg, sajnos ha ez egyszer előjön, idő mire lekűzdöm. Visszamegyek a pszichiáteremhez, hogy ismét kijöjjek a mély pontból. A férjem nagyon szeretne gyereket, de félek, hogy nem leszek képes megajándékozni őt ezzel az ajándékkal.

A soraim után talán, nem hiszitek el, de nagyon szeretnék egy pici babát és majd bele halok a fájdalomba, hogy miattam talán soha nem lesz saját gyerekünk. :(

Meg lehet vetni emiatt, én is megvetem és utálom magam, de ha valakinek lenne erre ötlete, hogy mit tehetnék, hogy ne jöjjön vissza a betegségem, annak nagyon örülnék. Teljesen kilátástalannak látom a helyzetem. :(