16 éves vagyok. A múlt héten írtunk történelemből témazáró dolgozat. A dolgozatra a tanárnő véletlen rossz összpontszámot írt, és nem mertem szólni. Az iskolában én vagyok a csendes, visszahúzódó gyermek. Mitől van ez a félénkség?

Velem is ez volt egészen egyetem másod évéig. Rajtam az segített, hogy a bulikon gyorsan megfogott az ital és annyira kínos volt az egész, hogy utána józanul már nem szorongtam azok az emberek között, mert már úgyis mindegy volt. Na de ezt ne csináld, ez nem jó megoldás :D

Fejben kell helyreraknod a dolgokat és átértékelni minden szorongó pillanatot. Ha arra gondolsz, hogy most furcsa volt a hanglejtésed vagy a mozdulatod hidd el senki sem figyelte vagy egy pillanat alatt elfelejti. Nem számít semmit.

Ha hülyeséget mondasz, hát más is szokott.

Ne szégyeld a magad, a személységed, nem vagy fura.

Meg kell változnod, mert rengeteg hátrányod lesz még az életben emiatt.

Ha kell valaki akivel tudsz ilyenekről beszélgetni szívesen segítek :)

A félénkség nem biztos hogy el fog múlni, de megtanulod kezelni. Mert hát néma gyereknek anyja se érti a szavát :( :)

Nem muszáj ilyenkor az egész osztály előtt kiállnod, nyugodtan beszélhetsz a tanárral óra után vagy valamelyik szünetben. Odamész, udvariasan mondod, hogy elnézést tanárnő/tanár úr, kérdezhetek valamit/kérhetek egy kis segítséget az X dologgal kapcsolatban? Nem fog megharagudni miatta.

Én is elég hasonló vagyok/voltam. Még mindig félénk, csendes vagyok, de már 22 éves vagyok, ez az utolsó félévem az egyetemen, szóval valamennyire kezdem kinőni, ha lehet így mondani. Fejlődni csak akkor tudsz, ha kicsit kilépsz a komfortzónádból. Nem kell ennek elsőre egy nagy lépésnek lennie, elég ilyen kicsikkel kezdeni. Pont mint a te eseted, hogy egy olyan személlyel beszélsz, akiről tudod, hogy nagyon kedves.

A kettes válaszolóval nagyon egyetértek, én is egyetem alatt jöttem rá, hogy kvázi senkit sem érdeklek. Ez így durván hangzik, de így van. :D Sokszor más észre sem veszi azokat a kínos pillanatokat, amiket mi borzasztónak élünk meg. Ha meg észre is veszik, naponta millió inger ér mindenkit, egy óra alatt el is felejtik.

Ahogy majd egyre jobban próbálod legyőzni ezt a félénkséget, egyre több dologra leszel képes. Én például eleinte, középiskolában, hihetetlenül utáltam telefonálni. Sokszor 50 alkalommal elpróbáltam, hogy mit fogok mondani, hallhatóan remegett a hangom a telefonban. Aztán egyetemen egyre többször kellett telefonálnom, mert e-mailekre nem mindig válaszoltak például a Tanulmányi Osztályon, személyesen meg mindig olyan lehetetlen időpontban voltak nyitva, így a telefon maradt az egyetlen opció. Továbbra sem szeretek telefonálni, de ma már sokkal kevésbé parázok rá, mint régen.

Röviden, mindenképp menj oda hozzá! És ezt magadban könyveld el sikernek, mert lehet, hogy másnak ez egy apró, mindennapi dolog, de te tudod, hogy nagy akaraterő kellett hozzá, és csak így lehet megtanulni élni ezzel a félénkséggel.