Elbizonytalanodás egyetem előtt, ti mit tennétek?

"sosem volt velük semmi gondom, semmi tanulással sikerült elég jó eredményeket elérnem"

Ezt engedd el. Egyetemen (bármilyen szakra is mész) az már nem fog működni, hogy tanulás nélkül sikerülnek a vizsgák. És olyan is lesz,

hogy még a sok tanulás ellenére is nem olyan eredményt érsz el, mint amit szerettél volna vagy mint amit megérdemelnél. Szenvedésre mindenhol számíthatsz.

Nem csak orvosként segíthetsz embereken. Ha csak azért céloztad be az orvosit, mert nem volt jobb ötleted, gondold át.

Haha amikor egyetemista leszel, ezek az élmények mind eltörpülnek majd ahhoz a vérontáshoz képest, ami ott megy vizsgaidőszakban…

… a vidéki orvosi egyetem pont olyan jó, mint a fővárosi, ezen ne parázz.

Minden jó lesz, ne aggódj.

Akkor itt vagyok én ellenpéldának. Én is elég kicsi koromtól fogva szerettem volna segíteni embereken. El is kezdtem ennek érdekében egy szakot, de egy év után otthagytam és ez volt életem legjobb döntése.

Eleve túl nagy vállalás lett volna 6+ év nappali tagozaton. A szüleim idősek, nagyon támogattak mindenben, de egyszerűen nem engedhettem meg, hogy semmit sem dolgozok és egy vasat sem keresek, miközben a nyugdíjukból tartanak el. Az ösztöndíj édeskevés volt ehhez, a hétvégi munka meg egyre kevésbé ment. 4.5 volt az átlagom mindkét félévben, minden tárgyam a menetrend szerint sikerült, simán megvolt az agyam hozzá, de ez azzal járt, hogy semmi más komolyabbal nem foglalkoztam. Rendszeresen edzettem, volt az egyetem, néha láttam a barátaimat, akikkel egy városban éltem, de ennyi volt. Egyszerűen mint ember, kiestem a családom életéből és ott volt az anyagi teher mellé, mert nekem is ennem kellett valahol, laknom kellett valahol, utazás, könyvek, laptop... Az államilag támogatott képzés ellenére sem működött ez így. És belőlem is hatalmas részt vett ez ki, akkoriban pedig még ilyen bére sem volt a végzett dolgozóknak. Én pedig ott álltam, hogy ha végzek is, gyakorlatilag egy vergődés lesz az életem a későbbiekben....

Ez volt az egyik.

A másik az volt, hogy bár szerettem az embereket és szerettem volna segíteni, nagyon kimerített az emberekkel való munka és erre elég hamar rájöttem, mikor még csak önkénteskedtem. Úgy éreztem, hosszú távon használhatatlan vagyok, alkalmatlan arra, hogy ilyen formában segítsek rajtuk (úgy, hogy ők a közvetlen munkaeszközeim). Nem mondanám magam introvertáltnak, de úgy éreztem, hogy ehhez nem leszek elég szociális soha. És azok az ágak, amiket így választhattam volna, egyáltalán nem vonzottak.

És igen, ott volt a tény, hogy ezer más dolog érdekelt, ezer más dologban jó voltam és jó agyam/érzékem volt csomó dologhoz. És ennek fényében nagyon bántam, hogy nem a második helyen megjelölt vegyészmérnökire vettek fel vagy a harmadik helyen szereplő villamosmérnökire... És konkrétan szomorú voltam, mikor láttam, hogy ezek az emberek akár 1 év után munkába tudnak állni legalább gyakornoki szinten és egy nyár alatt annyit megkeresnek, amivel legalább a következő két szemeszterre nem terhelik a családjukat. 3 év alatt pikk-pakk végeznek és teljes értékű felnőtt emberek. És némelyikük olyan király dolgokat csinál, ami nem egy-egy embert ment meg, hanem emberek millióinak segít, méghozzá orvostudományi területen. És röhögve keresi magát szarrá néhány éven belül, ráadásul úgy, hogy nem ül az állam a nyakára, hanem nagy multik karolják fel. Egyértelmű volt, hogy mi lesz a következő döntésem ezek után.

Az ember gyerek fejjel, nulla gazdasági érzéssel, nulla élettapasztalattal nagyon könnyen mondja azt, hogy orvos lesz, szociális munkás, pszichológus, tanár vagy bármi hasonló. De sajnos van, amikor ez nem működik és van, amikor máshogy vagy hasznos