Mit tehetnék ez ellen?

Nem találtam neki témakört, tehát ide írtam. A barátnőmmel négy évig osztálytársak voltunk,egymás legjobb bnői voltunk mondhatni. Én kétéves szakmát tanultam gimi után, ő egyéveset, még mindig ugyanabban a városban, csak más suliban. Az alatt az egy év alatt is találkozgattunk, bár egyre kevesebbet. Múlt szeptembertől elment egy másik városba egyetemre, én pedig 2.éven még itt maradtam a szakma miatt. Aztán egyre kevesebbszer találkoztunk, kevesebbet beszéltünk. Mondtam neki, h tudom h vannak más barátnői, de engem ez nem zavar. Továbbra is beszélgettünk, találkoztunk...csak sajnos egyre kevesebbszer élőben, inkább már csak msnen. Egy csomószor szerveztem programot, amikor tudtam, h itthon van, és azt csinálta, hogy azt mondta, oké találkozzunk, aztán előtte mindig lemondta, h fáj a hasa, megjött, vagy gyomorrontása van, takarítania kell, sok tanulnivalója van...tehát kifogás mindig volt. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy igazából csak kedve nincs hozzá. És így fél órával a találkozó előtt mindig lemondta. Már ott tartottam, h oké vége, nem keresem. Aztán megint mondta, h jó lenne valahova elmenni. Ő mondta, menjünk moziba, de nekem nem volt rá pénzem, így mondtam, h jöjjön be a városba, van két sör a hűtőben és beszélgetünk. Egy órával előtte megint kimagyarázta magát és lemondta. Aztán kb háromhavonta keresett, h de jó lenne már találkozni, mert ugye ezt mindig mondta, h de hiányzom és de jó lenne összefutni és néha mondta, h menjünk vásárolni. És ilyenkor is mindig azt éreztem, h csak kihasznál...mivel amit én találtam ki, az soha nem valósult meg, amit ő, az mindig. De amikor találkozunk, nagyon jól el tudunk dumálni, nevettünk és nagyon sok jó emlékünk van, ez vitathatatlan. Más barátnőm nem igazán van most, mert a vizsgákra tanulás töltötte ki a mindennapjaimat. Szóval az a helyzet, ha én akarok menni valahova, csak ő van. Olyan is történt még tizenegyedikben, h mondtam, h menjünk sulibálba (ami nem a mi sulink volt, de sok embert ismertünk onnan) és mondta tök jóó. Aztán indulás előtt másfél órával sírva felhívott, h nem engedi az anyukája. Tavaly szilveszterkor egy környező településre mentünk volna házibuliba, reggel felhívtam, hogy akkor biztosan oké a dolog? Mert tartottam tőle, h megint lemondja és akkor egyedül semmiképp nem mentem volna. Azt mondta, persze, jön. Mondtam, h jó, megvettem a piát, fejenként 350Ft-ra jön ki, mást nem is kell vinnünk. Azt mondta, ez tök jó. És este, amikor indultam felhívott és azt mondta, hogy nem engedik el. Így este fél kilenckor egyedül utaztam távolsági busszal egy tök ismeretlen városba. És még nagyon sokszor megcsinálta ezt velem és nagyon sokáig haragudtam rá, de aztán újra jóban lettünk azért is, mert nekem nem volt más. Tucatszor próbáltam ezt vele megbeszélni, hogy soha nem találkozunk, mindig megértő voltam és mondtam, h nem letolásból mondom, de nem ebből áll a barátság, mert ez nekem rosszul esik. Nem csak beszélni kell róla, h találkozzunk. Akkor azt mondta, találkozni akar velem, mert nagyon hiányzom neki. Úgyhogy megbeszéltük a találkozót, amire 5-10 perc késéssel érkeztem, hogy ne nekem kelljen várni, de ő majdnem fél órát késett. Aztán elsorolta a boltokat, h hova kell mennie vásárolni. Sokat beszélgettünk, azt mondta, hogy annyi mesélnivalója van...aztán megint valahogy elfeledkezett rólam. Az a baj, hogy legbelül TUDOM, hogy kihasznál és nem fair, amit csinál, de amikor találkozunk, az nagyon jó, mert be se áll a szánk, folyton beszélgetünk és hülyéskedünk és nevetünk...de az idő többi részében azt érzem, hogy én tudnék áldozatot hozni ezért a barátságért, ő viszont nem. Mit lehet tenni ebben az esetben és mi a véleményetek?