A különleges emberek egyedül vannak?

13.39-es, tetszik, amit írsz. :)

"Valójában azonban..egyedül van minden ember, csak a legtöbben nem tudatosul - és jó, hogy nem."

De miért jó, hogy nem tudatosul? És szerinted miért vágyunk mégis arra a szellemi ozmózisra? Mert kívül keressük, amit magunkban kellene?

Elnézést a kérdésekért, de szerintem annyira nem off, mert ide tartozik ez is, hogy az okokat keressük, és ez egy nagyon érdekes téma. :)

Szerintem ilyen "szellemi ozmózisra" nincs szükség. Minden ember önálló individuum, és ez így jó. Miért kéne valakivel teljes mértékben összefonódni? Kell egymást szeretni, tisztelni, becsülni, támogatni, de ennyi. Attól még az önállóságot meg kell tartani.

Szerintem az lenne az ideális, ha ezt az emberek felismernék, ha lenne bátorságuk magukat felvállalni, és végre nem másban keresnék a boldogulást.

14:49-es válaszoló: köszönöm a kérdéseidet.

Úgy érzem, azért jó, ha az emberek többségében nem tudatosul a feloldhatatlan magány ténye, mert ez a "végső" kérdések egyike. Amikor már valaki eljutott arra a pontra, hogy szembesül az "ÉN-sége" átadhatatlan mivoltával, akkor már megjárt egy nehéz utat. Olyan miértekre kérdezett rá, amelyekre nincsen ésszerű válasz - csak a hit. (Az meg nem ésszerű..és "adomány". Vagy van, vagy nincs).

Talán derűsebb, "boldogabb" az az ember, akiben meg sem fogalmazódnak a - hogy nevezzem?! - talán "lét-kérdések", - mindemellett azonban vannak érzései, igényei, teszi a mindennapi dolgát, békében él magával (és a többivel! - ami fontos).

Én nem tudom..talán mégiscsak igaza van a mítoszoknak. Talán valóban "ketté hasítottak" minket az istenek..azért keressük akkora (reménytelen..) vehemenciával azt a "másik felünket", hogy kiegészülhessünk általa. Talán az lehetne a magány feloldása..az a kegyelmi pillanat, amit egy kezdődő szerelem hoz magával. Én legalábbis mindig úgy éreztem: akkor vagyok egész...abban a "kivételezett" időben. Mert akárhogy is van: magunkat keressük a másik által. Aztán természetesen rájövünk, hogy az a másik - egy MÁSIK, (esetleg párhuzamos) univerzum. Jó, ha - mindezt belátva - örülni tudunk. (Megadóan és mélyen.)

Aztán meg, egyszerűbben szólva, halálos ágyán érzi meg az ember, hogy egyedül van menthetetlenül. (De ezt a legjobb utóljára hagyni:-). Azon igyekszem én is.)

Amúgy az utánad következő, szép hozzászólással teljesen egyetértek. Nem kell bebarangolni ezt a furcsa utat: eleve azt kell tenni, amit ő mond. Az ő értelmezése sokkal "érettebb" az enyémnél: a fenti kétbalkezes tapogatózások nélkül eljut a komoly, mély örömhöz, amit a Másik, mint minőség (magától értetődő) létezése kell kiváltson belőlünk. Neki van igaza! - de én meg - micsinááájjjak??! - szeretek bóklászni meg barangolni.

Jó volt olvasni titeket.

Kösz tőlem is mindenkinek. Néha jó hely tud lenni ez az oldal. Legyen tartalmas minden napotok.

(A "barangoló" voltam).