Hogyan tanulhatnék meg írni?

Írni az tud “megtanulni”, aki kiemelkedően művelt, gazdag szókincse, mondanivalója van az olvasók számára. Ez az alap.

Mindezek felett pedig tehetsége. Amit nem lehet megtanulni: saját stílus, arányérzék, ritmusérzék, emberismeret, jellemerajzoló képesség, stb.

Különben csak egy firkász lesz a sok közül. Akkor meg minek?

Mit tudsz a műnemekről, műfajokról, klf. irodalomtörténeti korszakokról, a klf. stíluskorszakokról, azok képviselőiről, műbeikről?

Mit tudsz a stíluseszközökről?

Na, ugye?

Mit tudsz a magyar nyelvről? Milyen nyelvi

Szinten állsz? Ismered-e és jártas vagy-e a klf. rétegnyelvekben, azok szókincsében, nyelvi fordulataiban?

#3 Leírta, hogy nincsenek nagy tervei, csak szeretné a saját örömére kipróbálni.

Ennyi erővel senki ne próbáljon ki semmi újat, mert csak egy lesz a sok közül.

Lehet nem ő lesz a következő József Attila, talán rajta kívül senki nem is fogja olvasni, amit ír, de ettől még nem kell lebeszélni róla.

Három egyszerű tanácsom van:

1) Kezdd el.

(Mert mindössze ennyi írni, elhatározás kérdése. Ha nem kezded el, sosem fogsz verseket írni.)

2) Ne hagyd abba.

(Mert senki sem születik költőnek. Mindenki amatőrből válik profivá. Gyakorlat teszi a mestert. Hogy eljuss egy jó szintre, rengeteg hibát kell elkövetned és tanulnod belőlük. Ha nem írsz, sosem fogsz fejlődni.)

3) Minden szót magyarázz meg, hogy miért azt használod és nem másikat.

(Minden alkotás, a művészet alapja a tudatosság. A vers szavakból áll. Hogyan fejezi ki az adott szó vagy mondatrész a gondolatodat? Az a szó fejezi ki a legjobban?)

Romhányi József:

Egy költői vénától jól becsípett bolha önéletrajz-regényét nekem mondta tollba

Születtem Dolhán, egy kutyán, tizenkettőben, Gezarol után.

Atyám paraszti sorban élt egy lobogós gatyán.

Anyám egy cipész vérét kicsikarva átment a kisiparba.

Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet,

s a csípésem jelentősen viszketett.

Lakókutyám egy kis pulipintyó, mint jó suba betakart,

de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra:

átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra,

mely nemsoká a plébános ebe lett.

Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett.

A lelkem felkészült, s a tornácon, hol este a lelkész ült,

magam is reverendába bújtam, ám az új tan,

s a jámborság nem kötött le sokáig.

Megláttam másnap a szakácsnő bokáit,

fogtam magam s kiugrottam.

De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag.

Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom,

és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom.

Nem maradtam egy estet sem, megszöktem a sekrestyésben,

aki velem a kocsmába tántorgott. Magához vett a kántor ott,

s hogy lett tanyám egy tanár úr nadrágja?

– Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében.

Én megértem!Így kerültem iskolába,

amit néhány diákban tisztességgel kijártam.

Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott,

de mivel az osztály sűrűn vakarózott,

szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba!

Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre.

Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam,

mégis, pályám érdekében addig benne éldegéltem,

amíg a rég áhított fővárosba szállított.

Az elnök egy kis színésznőt szeretett.

Így kaptam szerepet az egyik színpadon.

De nem szerepeltem soha a színlapon,

mert atyám tanácsa mindig bennem marad:

“Sohase engedd kinyomni magad!”

Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba.

Az öltöző pad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat.

Ám az én művésznőm felelőtlen fruska,

ráerőszakolt egy színikritikusra.

Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem,

de rágós volt, fanyar, avas és vértelen,

ezért ugrottam át Önhöz néhány napra,

többi rajongómat inkább megváratva.

Csináljunk most együtt egy jó csípős darabot.

…S ezzel a bolha jól belém harapott.

Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan.

Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan!

Veszítve karriert, nagy lakomát,

riadtan menekült az ablakon át.

Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva,

s lett, ami volt: kutyabolha.