Hogy hívják azt, amikor egyes nyelveken elhanyagolják a betűk kiejtését?

Soha nem a betűket ejtettünk ki, hanem a szavakat alkotó hangokat. Az más kérdés, hogy a szavakat aztán valamilyen rendszer szerint lebetűztük. Amikor megváltozott az angol szavak kiejtése, akkor az írást nem igazították hozzá, ezért vannak olyan betűk a szavakban, melyek ma már semmilyen hangot nem jelölnek, csak hagyományból és megszokásból írják le őket.

A mai angol kisgyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy a remember végén van (vagy valaha volt) egy r hang is, nekik meg kell tanulniuk az iskolában ennek a szónak (meg sok másnak) a helyesírását.

A mássalhangzók eltűnése átlalában nem hirtelen történik egyik napról a másikra. Sokszor a hang lágyulásával, gyengébben ejtésével kezdődik, mert így kevesebb erő kifejtésével lehet ugyanazt az információt átadni, azaz gazdaságosabb a közlésforma, ami egy teljesen természetes és gyakori jelenség a nyelvekben.

Aztán egy idő után esetleg már ennek a lágy hangnak a kiejtése sem fontos, ha anélkül is érthető marad a szó, így végül teljesen, akár nyom nélkül is eltűnhet a hang. A szóvégi ill. mássalhangzó előtti r-rel ez történt a brit angolban.

A non-rhotic akcentusok esetén (pl. brit Received Pronunciation) a szótagvégi r kiesik, és helyette meghosszabbítja az előtte álló magánhangzót. Ilyen szempontból írásban sem hagyható ki az r, hiába nem az r hangot jelöli.

Hasonló a szó végi néma E esete is: szisztematikus, kiejtésbeli különbséget jelöl a kiejtett magánhangzóban: mad/made, plan/plane etc.

Ez nem hanyagság.

Arra pedig, hogy a betűk miért nem mindig ugyanazt a hangot jelölik, az egyes már válaszolt neked.

A hagyomány nálunk is közrejátszik, egyébként. Ha tényleg teljesen fonetikus lenne a magyar írás, akkor olyanokat írnánk, hogy teccik, haccsereg, kissebb stb.

Nagyon szép és jogos kérdés. Az, hogy a remember szóban ,,kiesik'' az r, annak ugyanis a tisztán beszélt nyelvben is van egy nyoma mégiscsak, tehát bizonyos értelemben, mégha nem is egészen tudatosan, de az angolul beszélő kisgyerek tudatában is benne lehet.

Ha ugyanis a remember szó ilyen alakba kerül, hogy remembering, akkor ott meg ,,benne van'' az r. Ilyen értelemben még a nyelvtanra és írásra tudatosan nem reflektáló ember, tehát a gyerek elméje, ,,agy-gépe'' is ,,tárol'' valamiféle szabályt az r ,,kieséséről''.

A kérdés jogos, de a pontos választ nem tudom, vagyis hogy épp szabályt hogy hivjákk. Azonban kicsit tágabban nézve, morfofonológiai szabályoknak hívják azokat a szabályokat, amelyek efféle,ehhez hasonló jellegű dolgokat ,,tárolnak'' az elme számára. Fontos, hogy a morfofonológiai szabályok léte független az írásképtől (tehát vadnépek nyelvei és gyermekek nyelvelsajátítási folyamata esetére nézve is kutatható), ugyanakkor mégsem véletlen, hogy a hétköznapi ember számára többnyire az íráskép kapcsán merülnek föl a morfofonológiai szabályok létével kapcsolatos kérdések. Az írás ugyanis, esetlegessége és elvi függetlensége ellenére is sokszor valóban visszatükröz bizonyos morfofonológiai szabályokat, részben nyelvtörténeti okokból, részben meg azért, mert neki is hasonló a végső célja mint a beszédnek (a szabályok mentén tömöríthető ábrázolásmód).

Az angolban viszonylag jól megfogható számú morfofonológia szabály van, egyes nyelvek viszont, például egyes ragozós, és méginkább, bizonyos poliszintetikus nyelvek, valóságos bőségszarui a morfofonológiai szabályok tömkelegének. Ezekben ragok százai, ezrei léteznek, és még konkrét ragozott ige-példák eseteében is simán összeakaszkodik 5-10-15 darab rag egyetlen tő után. Természetesen ezek többnyire nem egészen változatlan formában kerülnek egymás mellé, szabályok sokasága mondja meg, pontosan mi történik a tucatyi rag egymáshoz passzintása során a köztes hagok kiejtésénél. A kezdő nyelvtanuló számára először zavarba ejtően végtelennek és kaotikusnak tűnnek az itt előálló jelenségek, mintha a nyelv csakis csupa kivételek tömkelege lenne. Valójában azonban ezek többségét jól meg tudja fogni pár tucatnyi szabály, és egészében véve az egész nyelv is leírható pár ezer oldalas könyvekben.

6: "az angolul beszélő kisgyerek tudatában is benne lehet (…) a gyerek elméje, ,,agy-gépe'' is ,,tárol'' valamiféle szabályt az r ,,kieséséről''"

Nem, nincs a tudatában, és nem, nem kiesésről tárol, hanem épp ellenkezőleg: beszúrásról.

Az ő agyában (és a mai felnőttekében is) az van, hogy ha egy szó /ə/ hangra végződik, akkor ha azt rögtön egy magánhangzó követi, akkor egy /r/ közebeiktatásával kapcsolja össze a kettőt:

remember + ing = /rɪˈmɛmbə/ + /ɪŋ/ = /rɪˈmɛmbərɪŋ/.

És ez akkor is így működik, ha a szó végén soha nem is volt /r/, pl.

Stella is = /ˈstɛlə/ + /ɪz/ = /ˈstɛlər ɪz/, azaz "Stellar is".

Ez mutat rá, hogy már nem tudják, melyik szó végződik történetileg /r/-re, és melyik nem, a kettőt ma már nem tudják megkülönböztetni, csak és kizárólag az íráskép nyújt nekik támpontot, aminek elsajátítása aztán okoz is nekik fejfájást – nagyobbat, mint nekük a J-LY esete.

De ez az /r/-beszúrás nem csak az /ə/ hangra igaz: az /ɑː/ és az /ɔː/ hang is ugyanígy viselkedik. Pl. a bar/bra vagy a door/draw szavak egyikéről sem tudják, hogy van-e eredetileg /r/ a végükön – számukra ma már nincs, ezért egy utánuk következő magánhangzó előtt mindegyik után ejtenek egy /r/ hangot is:

bar is = /bɑː/ + /ɪz/ = /bɑːr ɪz/

bra is = /brɑː/ + /ɪz/ = /brɑːr ɪz/ azaz "brar is"

door is = /dɔː/ + /ɪz/ = /dɔːr ɪz/

draw it = /drɔː/ + /ɪt/ = /drɔːr ɪt/, azaz "drawr it".

És ehhez a jelenséghez még szóhatár sem kell, ténylegesen elegendő az utána álló magánhangzó, pl.

draw + ing = /drɔː/ + /ɪŋ/ = /drɔːrɪŋ/, azaz "drawring".

Ez mind persze csak a brit angolt beszélőkre jellemző, az amerikai angolt beszélők pontosan tudják, melyik szó végződik /r/ hangra, hiszen ők minden esetben kiejtik a szóvégi /r/ hangot. Ha viszont egy szó végén nincs /r/, akkor azt egy követő magánhangzó elé sem fogják beszúrni.

bar is = /bɑːr/ + /ɪz/ = /bɑːr ɪz/

bra is = /brɑː/ + /ɪz/ = /brɑː ɪz/