A klasszikus latinban tényleg nem volt s, dzs, dz, z, cs, c hang?

S, c, van benne, a z-re nem eskuszom meg.

peldaul:

Cogito ergo sum

A dzs, dz, cs hangok tipikusan magyar hangzok, az eredeti latinban nem szerepelnek.

-s betű van a latinbanm de -sz hangnak ejtik minden esetben. (sum, semper stb.)

A -c hangot mély magánhangzó előtt -k-nak ejtjük, (cogito, corpus stb.), magas magánhangzók előtt - én még legalábbis így tanultam - -c-nek. (Cicero, centrum stb).

Legnagyobb meglepetésemte azonban a lányom - Franciaordzágban - Kikerót és kentrumot tanult. Miután halálra nevettem magamat, megkérdeztem egy itteni egyetemi előadótól, hogy miért változott ez így meg, holott a papok a misén - ha latinul tartják, egész különleges esetekben, ma is cirkumdederumot mondanak, sőt a francia nyelv maga is a magas-mély szabályt követi. (Ciceron, Kálandrié fonetikusan.)

A tanár válasza (kb. 35 éves lehetett) az volt, hogy nem tudja, már ő is így tanulta!

-cs hang valóban nincs, legtöbbször -ts-vel helyettesítik az újlatin nyelvekben.

Tényleg nem volt.

Amit a 2-es ír az azért van, mert manapság az ókori, úgynevezett restituált kiejtést tanítják leginkább. Régebben meg az újkori latin (ún. erasmusi) kiejtést tanították. Az ókori latinban a c-t mindig k-nak ejtették.

Valóban nem voltak ilyen hangok, sőt, még [v] hang sem volt. A V betű (mivel az U-t még nem találták fel) az [u] hangot jelölte mássalhangzó előtt, magánhangzó előtt pedig azt a [w] hangot, ami pl. az angolból lehet ismerős, pl. a wet szó elején is ez a hang áll.

Mivel a C betű minden helyzetben még a [k] hangot jelölte, így pl. a CAESAR szót is még [kájszár]-nak ejtették – ebből ered a 'császár' jelentésű német Kaiser szó.

A klasszikus latinban volt z/dz hang, de ezt a betűt a görögök ζ-ból (zétából) vették át, amely kezdetben az σδ /sz+d/ rövidítése volt. Ld. Ἀθήνας + δε -> Ἀθήναζε. Később a görögöknél /zz/-vé vált, s így került át a latinba. Saját szavaikat nem jegyezték le vele.

A dzs, cs hangok az olaszban a g és a c után járulnak, amennyiben azokat magas magánhangzó követi. A t rövid i után, amennyiben magánhangzó követte, s a t nem volt hosszú, s nem előzte meg 's' vagy 'x' hangok. Ezek a változások ezen hangok lágyulásának következménye volt.

Az olaszban a magánhangzók csupán az iszochronia alapján hosszabbak, csak nyílt szótagban. A spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók.

A latinban azonban létrejöhetnek olyan szavak is, amelyeknek szinte az összes magánhangzójuk hosszú: prōnūntiā´tiō /pro:.nu:n.tɪ.'a:.tɪ.o:/, pró-nún-ti-Á-ti-ó. Dēclīnātō´rum /de:.cli:.na:.'to:rʊ̃/, dé-klí-ná-TÓ-rum. A klasszikus latinban ritkán mosódnak össze a szótagok.

A klasszikus latinban a hangsúlynak a szótagok hosszúságához mérten meghatározott helye volt. Ha az utolsó előtti szótag hosszú (=vagy a szótag magánhangzója hosszú, vagy a szótag vége egynél több magánhangzóval torlódik, amit a spanyol szintén nem szeret, vagy egyszerre jön létre torlódás és hosszúság), akkor az lesz a hangsúlyos, hogyha az utolsó előtti szótag rövid, akkor pedig mindig az utolsó előtti előtti.

Persze, a mai latinoktatásban csak a időmértékes verselésnél figyelnek a szótagok időmértékére.