Létezik/Létezhet olyan hogy köszönéstől való félelem? (Bővebben lent)

Ez szerintem nem a köszönéstől való félelem,hanem az emberektől.

Mellesleg megsúgom, hogy ezzel az emberek kb 90%-a így van.

Én meg állandóan attól félek, hogy sziával köszönök olyannak, akit magáznom kéne. Meg velem az is gyakran megesik, hogy nem tudom, hogy valakinek köszönnöm kéne-e vagy sem, ilyenkor kb a két szék között a földre huppanok és valami mormogás szerű valami lesz a köszönésem :D Az is tipikus, hogy távoli ismerősöknél attól félek, hogy nem ismer meg engem, de ezzel szerintem sokan így vannak, amit a következőből gondolok: kollégista vagyok és a kollégiumban mindenki köszön mindenkinek, annak is akit amúgy nem ismer, csak összefut vele a folyosón. Na, egy idő után azért az ember arcról már felismeri a többi lakót, de én azt vettem észre, hogy kolin kívül hiába találkozok ilyen emberekkel, akiket meg ismerek arcról és ők is tuti ismernek engem, nem köszönnek vissza (mondjuk már sokszor én sem köszönök inkább).

Ismerem... ez örök probléma marad :D

ha nem ismer fel, nem hallja, akkor lényegtelen