A görög-katolikus és a görög-keleti az két különböző vallás?

A harmadiknál a pont.

A görög-keletiek, hivatalosan ortodoxok, az 1054-es nagy egyházszakadáskor létrejött két keresztény vallás közül az egyik. (A másik a római katolikus.)

Az ortodoxok nem fogadják el a pápa főségét. Az ortodox egyház élén a konstantinápolyi pátriárka áll, de a tényleges hatalmat minden államban az állami pátriárka gyakorolja. Ők kb. olyanok, mint nálunk az érsekek.

Aztán valamikor a kora újkor folyamán (szégyen, de nem tudom pontosan mikor) a magyarországi ortodoxok között megindult egy mozgalom, hogy elfogadtassák magukat az állammal és enyhítsék a rájuk nehezedő nyomást, ezért kimondták, hogy mától elfogadják a katolikus hierarchiát (élén a pápa, alatta a bíborosok, alattuk az érsekek, alattuk a püspökök, alattuk a papok), de cserébe minden egyéb ortodox jellegzetességet (szertartás menete, nyelve, viseleti előírások stb.) megtarthattak.

Ők lettek a görög katolikusok.

Nem csak Magyarországra korlátozódott, de itt jelent meg.

Igazad van, azt lefelejtettem, hogy aztán máshova is elterjedt.

sajnos ez sem pontos

a magyarnál előbb volt 1596-ban a breszti unió, 1686-ban a lembergi (ez már nagyjából egy időben az erdélyi románok unionálásával)

Olvasd el: [link] - A primátus és az orthodoxia

[link] Nyugat és Kelet szakadásának története

A görög és szláv orthodoxiával kapcsolatban először is a hasonlóságokat szeretném kiemelni, s nem a különbségeket. Azaz, azokat a pontokat, amelyekben egység van az Orthodox és a Katolikus Egyház tanítása között.

Az orthodoxok ugyanúgy vallják mind a 7 szentséget, mint a katolikusok. Ezek a szentségek a Katolikus Egyház szerint is érvényesek. A Katolikus Egyház ezen kívül érvényesnek fogadja el az orthodoxok apostoli utódlását, tehát a pap- és a püspökszentelésüket. Eucharisztiájuk szintén érvényes, és ugyanúgy vallják Krisztus valós jelenlétét ebben, ahogy mi. A Mindenkor Szűz Mária és a szentek tisztelete az Orthodox Egyházban szintén jelen van, sőt talán nagyobb mértékben is. Ezeken kívül olyan csodálatos keresztény értékeket és sajátosságokat képviselnek, amelyeket ugyan a Katolikus Egyház is birtokol, de eme orthodox példák nélkül sokkal szegényebb lenne a kereszténység. Gondolok itt a Szent Hagyomány tiszteletteljes és féltő ápolására, a mély áhítattal teljes kontemplatív és monasztikus spiritualitásra, de legfőképpen az orthodox Liturgia csodálatos szentségére és szépségére, amely oly pompázatosan tükrözi a mennyei liturgiát, amelyet János apostol is leírt a Jelenések könyvében (vö. pl. 4,1-5,14; 7,9-12; 14,1-5).

Olyan alapvető különbségek, amelyek nem egyeztethetőek össze a Katolikus Egyház tanításával:

Az orthodoxia nem fogadja el a pápa egyházkormányzati, és tanítói elsőségét. A pápák iránt elismert, a kereszténység kezdeteitől megmutatkozó, és történetileg igazolható tekintélyt az Orthodox Egyház tiszteletbeli tekintélynek fogadja csak el, s nem ismeri el annak fennhatóságát az összes többi püspök és a helyi egyházak felett.

Az orthodoxok nem tartják szükségesnek egyháztanukban a külső egységet, így a legalább 17 helyi egyház (részben patriarkátus, részben nemzeti egyházak) felett nincs egy főhatalom (csak Jézus Krisztus láthatatlan fősége), amely hierarchikusan, egyházjogilag összekapcsolná ezeket, hanem mindnek külön önkormányzata, külön belső szabályzata, alkotmánya van. Ezek az ún. “autokefál” egyházak. Önállóságuk tehát csak egyházjogi és adminisztratív természetű, a dogmatikai, liturgikus és szentségi egységet ők is őrzik. Dogmatikai definíciót elvileg csak ezek közös, egyetemes zsinata hozhatna, azonban erre az egyházszakadás (Kr. u. 1054) óta nem volt példa. Ebből következik az is, hogy az orthodoxia csak az első 7 egyetemes zsinat határozatait fogadja el, a II. Nikaiai Zsinattal (Kr. u. 787) bezárólag, s azóta a többit nem.

A fentiből következik, hogy a dogmafejlődést (a hit megértésének és definiálhatóságának fejlődését) is elutasítják, pontosabban csak az Egyház első 8 évszázadában fogadják el, s utána nem tartják szükségesnek ezt, mivel szerintük az összes hitet érintő fontos kérdés tisztázva lett. Emiatt sok katolikus dogmát (azaz amit kötelezően vallani kell) nem tartanak dogmának, mint pl. Szűz Mária szeplőtelen fogantatását és mennybevételét, de ezeket az orthodoxok nagytöbbsége ugyanúgy vallja, mint a katolikusok. A purgatórium létét sem tartják dogmának, de ettől függetlenül ők is imádkoznak a halottakért. Mindent összevéve, a dogmafejlődés elutasítása miatt szakadt szét 1054-ben a Keleti és a Nyugati Egyház. A Filioque-kérdést, azaz azt a tanítást, miszerint a Szentlélek az Atyától „és a Fiútól” származik, s nem az Atyától egyedül (amellyel a Latin Egyház egészítette ki a Nikeai Hitvallást), a keletiek elutasították, és ez sajnálatos módon elegendő oknak bizonyult, hogy egy tartós szakadás jöjjön létre. A katolikusok szerint ez egy egyenesvonalú dogmafejlődés volt a szentháromságtani teológiában.

Különbség van ezen kívül a házasság szentségének felbonthatatlanságáról szóló tanításban is a két egyház között. A Katolikus Egyház az érvényes szentségi házasságot felbonthatatlannak tartja (vö. Mt 19,3-9; Mk 10,2-12; Lk 16,18; Róm 7,2-3; 1Kor 7,10; stb.), s nincs arra módja, hogy érvényesnek fogadjon el újabb házasságot, míg az orthodox egyház elismeri a 2. vagy a 3. házasság létrejöttét is (a többféleképp is érthető, ún. mátéi-kitételre hivatkozva: Mt 19,9).

Nézzük azokat dogmatikai (egész pontosan: kifejezetten a kimondott dogmákat illető) különbséget, melyet az ortodox egyház a Katolikus Egyházzal szemben állít:

– Mária nem fogantatott szeplőtelenül, vagyis Mária az áteredő bűnben született. – mariológia;

– Nincs tisztítótűz. – eszkatológia;

– Nincs különítélet. – eszkatológia;

– A Szentlélek kizárólagosan az Atyától származik, vagyis nem az Atyától és a Fiútól (Filioque). – pneumatológia, trintológia;

– Az Egyháznak nincs látható feje, csak láthatatlan: Jézus Krisztus. – ekkleziológia – Nincs pápai tévedhetetlenség (még „ex cathedra” nyilatkozatokat illetően sem). – ekkleziológia;

– Nincs a pápának Krisztustól eredő joghatósági elsősége sem az egyes hívek, sem az egyes püspökök, sem a püspökök testülete felett (legfeljebb tiszteletbeli elsősége „primus inter pares” alapon). – ekkleziológia;

– Az egyetemes zsinat felette áll a pápának. – ekkleziológia;

– Az átváltoztatáshoz lényegileg szükséges szavak nem az alapítási igék („Ez az én testem.” / „Ez az én vérem illetve vérem kelyhe.”), hanem a lélekhívás, az ún. epiklézis, vagy a kettő együtt – szakramentológia;

– A papszentelés nem nyom eltörölhetetlen bélyeget a lélekbe (character indelebilis), tehát egy hivatalától megfosztott pap egyben meg is szűnik papnak lenni. – szakramentológia;

– A gyóntatás érvényességéhez nem szükséges, hogy a papnak rendes, vagy szubdelegált joghatósága legyen. – szakramentológia;

– A bérmálás rendes kiszolgáltatója az áldozópap, vagyis az áldozópap bérmálása nem köthető az egyházi felsőség engedélyéhez, mert a pap bírja úgy a „munus”-t, mind a „potestas”-t a szentség érvényes és törvényes kiszolgáltatásához. – szakramentológia;

– A házasság felbontható, mégpedig nemcsak házasságtörés esetén. (Ez különösen vicces, ha meggondoljuk, hogy hajdan még az Apostol által engedélyezett szukcesszív poligámiát is elvetették, „illedelmes paráznaságnak” bélyegezve.) – szakramentológia;

– A házasság szentégét a pap szolgáltatja ki, és nem házasfelek egymásnak, és a házasság lényegi részét nem a beleegyezés (consensus), hanem a papi áldás teszi. – szakramentológia;

– A születésszabályozás megengedett eszköze a direkt fogamzásgátlás.

És ezen kívül még számos kisebb-nagyobb eltérés van, de ezek nem érintenek közvetlenül de fide tételeket.

Miért nem ismerik el a görögkeletiek a római püspököt pápának?

Mert az egyenetlenség szelleme és a pártoskodás szenvedélye elvakította őket. Mert politikai ambíciójuk nem engedte, hogy ők, Konstantinápoly népe, a birodalom fővárosának lakosai, a magát mindig kiválóbbnak képzelő Kelet Egyháza alárendeljék magukat a politikailag akkor már jelentéktelen Róma püspökének. Abban tévedtek, hogy azt hitték: az Egyház legfőbb kormányzata csak holmi politikai hatalmasságok függvénye lehet s a szelídség és alázat szelleme helyett a politikai versengés és nagyravágyás szelleméhez igazodtak.

Kezdettől fogva mutatkozott-e ez az ellentét Kelet és Nyugat között?Bizonyos külsőségekben, pl. a szertartási életben igen, de hitben s egyházfegyelemben nem. A keletiek hosszú évszázadokon át maguk is elismerték a római püspök főségét. Már az első pápák egyike, Római Kelemen († 97 Kr. u.), teljes felsőbbségi tudattal rendelkezett a korinthusi hívekkel szemben; hasonlókép I. Viktor pápa a húsvét megülésének módját illető vitában. Az első egyetemes zsinaton is (325. Nicea) a pápa követei elnököltek s ezek - egy püspök s három egyszerű pap - első helyen írták alá a zsinati határozatokat, tehát az összes többi püspök előtt. A kalcedóni zsinaton (451) I. Leó pápa levelének felolvasása után a zsinati atyák, csaknem mind görögök s keletiek, felugráltak helyükről s így kiáltottak fel: "Leóban Péter beszélt!" s szót fogadtak a pápának.

Így maradt ez egészen a 9. századig, amikor a konstantinápolyi püspöki székbe a császári szeszély egy nagyravágyó világi hivatalnokot, a tehetséges, de teológiailag járatlan és lelkiismeretlen Photiust ültette, aki tisztán politikai szenvedélyeket vonultatott fel Róma ellen s kimondta az elszakadást. Az elszakadást akkor még visszacsinálták, de két évszázaddal utóbb egy hasonlóképp szenvedélyes és nagyravágyó konstantinápolyi püspök, Cerularis Mihály, újból szakadásba vitte Keletet.

Ez bizony nem Krisztus parancsának teljesítése, hanem az Egyháznak politikai szenvedélyekkel való beszennyezése volt. Attól kezdve pedig oly féktelen izgatás folyt Keleten Róma ellen, hogy egy rövid egyesülési kísérleten kívül (Flórenc, 1439.) a szakadás valósággal belegyökeresedett a keletiek lelkébe.