Ki kerül pokolra?

Szia!

Mindenki, aki meghal, mert a pokol (seol, hádész) és a sír váltófogalmak a Bibliában.

A jó hír az, hogy mindenki feltámad egyszer a pokolból (sírból), a nagy kérdés, hogy az életre, vagy a halálra.

Üdv. Péter

A gyehenna illetve a tűz tavát nevezzük pokolnak, nem pedig a Seolt. Arról pedig ugyan sehol nem olvasol, hogy a gyehenna az annihiláló lenne, vagy pedig az Seol/Hádész az egy egyszerű sír lenne (vagy egyáltalán bármi köze lenne hozzá), nem pedig az alvilág.

A Bibliát eddig is éppen elegen olvasták, semmi szükség nem volt ehhez az újonnan és feleslegesen létrejött amerikai szektákra. A poklot nem a Sátán kínzókamrájának nevezzük, hanem az Istentől való elszakítottság végleges állapotát. Jézus szerint a test és a lélek különböző dolog, és utóbbi nem hal meg a testtel együtt (Máté 10:28). A por az testre vonatkozik, és nem a lélekre, a nemlét pedig csak újkori, materialista, a Bibliát félremagyarázó szekták ideológiája.

Úgy durrogtatod az Őrtoronyból betanult „érveket”, ahogy a „szádon” csak kifér. Kár, hogy logikai tartalom nem sok van benne, csak egymás mellé pakoltak néhány fél igazságot, majd jó néhány badarságot vontak le belőle.

Lássuk csak:

* Az első emberpár lelke nem ment a mennybe, akkor amikor meghalt. Itt még az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca (limbus patrum) -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk. Tehát még nem történt meg az, hogy Krisztus "fölment a magasba, magával vitte a foglyokat" (Ef 4:8)

* Mi nem azt mondjuk, hogy a mennyországnak az a szerepe, hogy az emberi testetlenül ott éljen örökké, mint egy szellemteremtmény. Ugyanis a mennyország itt nem szellemi birodalmat jelenti, hanem a kozmikus megdicsőültség állapotát.

* Mi is valljuk a test feltámadását. Halhatatlanság és feltámadás úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás a halhatatlanságba vetett hit egyik módja. Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhető. A kettő szembeállítása bolondság. A bibliai reménység a feltámadás, nem egy újrateremtés.

* A feltámadás azonban nem azt jelenti, hogy az ember "kijön" a mennyből (mivel fentebb írtam, hogy az nem hely), hanem azt a test is feltámad és megdicsőül és egyesül a már megdicsőült lélekkel.

* Az édenkertben a „vita”, Sátán kísértése nem a lélek halhatatlanságáról volt, hanem az, hogy az emberiség el fogja-e veszíteni Istennek azon külön privilégiumát, hogy az ember testileg mentes a halál kényszerétől. Isten óvta Ádámot, hogy ne egyen 'a jó és rossz tudásának fájáról', különben meghal azon a napon (1Móz 2:17). Adám és Éva mégis evett belőle, de azon a napon nem biológiai halált halt, hiszen még sokáig élt (1Móz 5:5). Ádám azonban elvesztette az Istennel való közösséget (ki lett űzve az Édenből) és az örök életet (többé nem ehetett az élet fájáról, 1Móz 3:23-24). Ádám (az ember) halála tehát "azon a napon" lelki-szellemi-vallási értelemben vett halál volt (vö. Ef 2:1), amely aztán biológiai halálhoz vezetett.

Vagyis a „halál“, amellyel Isten az embert megfenyegeti, kettős: a természetfeletti élet halála (vagyis a megszentelő kegyelem elvesztése), s [éppen ennek következtében] a test élet halandóvá változtatása: a bűnbeesés előtt az ember tudott volna meg nem halni, azóta az ember nem tud meg nem halni.

Tehát a vita témája eleve nem az volt, hogy van-e az embernek halhatatlan lelke, hanem, hogy meg fog-e halni testileg (vagyis Isten beváltja-e a fenyegetését, vagy megijed attól, hogy az ember olyan lett, mint az Isten, autonóm, vagyis ön-törvény-adó).

Azt pedig te nem tudhatod, hogy Lázár beszámolt-e, vagy sem, hiszen a továbbiakban nem beszél róla. Mellesleg az is lehet, hogy a feltámadás (amely akkor még nem a mennyből történt) által „törölte” az erre vonatkozó emléket. Továbbá a Lukács 16:19-31 beszámol egy Lázár nevű személyről, amely bizony nem éppen öntudatlanságról árulkodik. Erről a Társulatod, amely ugye nem Isten szervezete, kiadott egy torz magyarázatot, amelynek cáfolata itt megtalálható: [link]

A Dániel könyvés idézeted mellé megy, ezzel nem fogod tudni igazolni az utólag alakult Társulatod által fokozatosan kiagyalt ideológiát. Mit jelenthetett „az ismeret megnövekedése” (Dán 12:4) Dániel számára? A szövegkörnyezet szerint Dánielnek a saját könyvét kellett lepecsételnie a végső időkig. Ez azt jelentette, hogy látomásai a jövőről szólnak, és ő maga a leírás idején még nem érheti, amit leír. A szöveg folytatódik: „tudakozzák majd sokan” (Károli) / „sokan tévelyegnek majd” (Ökumenikus), szó szerint: „sokan ide-oda járnak majd”, de „nagyobbá lesz a tudás” (Károli) / „az ismeret gyarapodik” (Ökumenikus). Az itt álló héber rábáh (רָבָה) szó mennyiségi növekedést, gyarapodást jelent. Dániel tehát itt nem a meglevő bibliai iratok egyre mélyebb megértésére gondolt, hanem új kinyilatkoztatásokra, és így a bibliai könyvek számának a növekedésére.

A szervezet úgy értelmezi a dánieli próféciát, hogy az a Bibliakutatók és Jehova Tanúi mozgalmának elmúlt 120 évében és a Társulat kiadványaiban teljesül(t) be. Ha Dániel csak arról prófétált, hogy a saját könyvét a távoli jövőben mélyebben meg fogják érteni, akkor a Társulat legfeljebb az 1914-es dátummal kapcsolatos számításait illetően hivatkozhat erre a bibliaversre. Ha viszont Dániel az ismeret gyarapodásáról szólt, akkor nem valószínűbb, hogy a prófécia az 1. században teljesedett be, amikor a Héber Iratok gyűjteménye huszonhét újszövetségi Görög Irattal egészült ki?

Olvasd csak el szépen a Máté 10:28-at vagy a Jelenések 6:9-et, amelyek mind (testileg) megholt emberek lelkeiről szólnak. Hiába írod, hogy „az ember maga a lélek”. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ez az ószövetségi nézet, amely bizony szűkebb, mint az újszövetségi. Érdemes tehát tudatosítani egy kereszténynek is, nehogy mindenhol egyháza dogmáját akarja fellelni. - Jehova Tanúi elkövetik azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket). Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább.

Az Őrtorony túlzottan leszűkítik a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerő". Mindamellett az Őrtorony bibliai lexikona is elég nyílt ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek a kifejezéseknek, különböző árnyalatokkal" (i. m. 1. 340. o.), akkor is, ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebből a felismerésből. Éppen azért, mert a „rúach" és „n'sámá"(héber), továbbá a görög pneuma („szellem"), valamint a „nefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk őket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás).

Az ember maga élő lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettőt mondja.

Isten az ember testét földből alkotta, és életet adott annak az Istenhez hasonló halhatatlan lélek által. Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élő lélek", amelyet Isten a földből formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Őrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a „nefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következő kijelentésekben: „a lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20,10; vö. 1Kir 17,21k), „lelkük van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8,9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetéséről, sőt szétválasztásáról van szó, például Mt 10,28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja veszíteni a gyehennában." Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber „nefes" és a görög „pszühé" következő jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelő helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élő lélek", „a belső emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különböző erőivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldől" (THBLNT D/1977 1.116k). Ha közös nevezőre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A „lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Ó- és az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint „szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszűnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes időben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - továbbélésének is nevezhető, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége.

Sziasztok!

Nos teológiai szempontból is igen aggályosak ezek a kijelentések, melyeket katolikus testvérünk "durrogtatott el"... ;-)

"Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ez az ószövetségi nézet, amely bizony szűkebb, mint az újszövetségi."

Magyarul bölcs Salamon butább volt a test és lélek dolgait illetően mint Pál apostol. Gratulálok ez aztán szép volt! ;-)

No de nem állunk itt meg: "Érdemes tehát tudatosítani egy kereszténynek is, nehogy mindenhol egyháza dogmáját akarja fellelni. - Jehova Tanúi elkövetik azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket)."

Ez aztán a vicc! Ha valaki elolvassa Jézus Krisztus vagy az apostolok gondolatait erről a témáról bizony éppen azt találja, hogy az Ószövetségi kinyilatkoztatás Isten beszéde, melyre jól tesszük, ha figyelünk, szó nincs arról, hogy bármi felül lenne írva, mert Istennél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. "A teljes írás Istentől ihletett" és itt bizony az ószövetségi írásokról van szó!

"Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább"

Hűha! Drága testvérem mielőtt ilyen butaságokat írnál olvasd már végig a zsoltároktól prédikátor könyvéig egyszer tisztességesen, hogy mi van ott leírva, merthogy amit ide írtál az igencsak zéró ismeretről árulkodik ezekkel a könyvekkel kapcsolatosan!

Az újszövestég sehol sem írja felül az ószövetségben a testről és lélekről mondottakat, hanem az ókori görög filozófia közvetítésével, a platonizmus, illetve még inkább az újplatonizmus révén hatolt be a lélek természetes halhatatlanságának eszméje a kereszténységbe.

Az ókori pogány vallások szinte mind vallották a lélek természetes halhatatlanságát. Izráel egyedül állt azzal az álláspontjával, hogy elutasított mindennemű halottkultuszt, a halált a bűn büntetésének tekintette, amelyből csak Isten kegyelme által, csak a halált okozó bűntől való elszakadás nyomán lehetséges a szabadulás, feltámadás által az idők végén.

Az őskeresztények még ugyanígy gondolkodtak a halálról. Az úgynevezett konstantinuszi fordulat nyomán azonban a kereszténység gyakorlatilag szövetségre lépett a pogány vallási és filozófiai eszmékkel. A lélek halhatatlanságának tana ettől fogva lett uralkodóvá a kereszténységben. Feledésbe merült a halál mibenlétéről és a haláltól való szabadulásról szóló eredeti bibliai tanítás. Közrejátszott ebben az is, hogy a kereszténység mindinkább "felhígult", miután i.sz. 380-tól állami törvény kötelezte a római birodalom valamennyi polgárát a kereszténység felvételére. A pogányságból jött, megtéretlen tömegek számára pedig hihetőbb volt a lélek halhatatlanságának emberi elképzelése. Könnyebb volt ezt elfogadni, semmint elismerni azt, hogy a halál a bűn zsoldja, és hogy annak hatalmából csak Isten kegyelme által, csak a bűnnel való szembefordulás útján szabadulhat meg az ember.

Üdv. Péter