Ki kerül pokolra?

Kedves Péter!

Ezen hozzászólásodat olvasva igen csak azt kell mondanom, hogy szövegértési problémákkal küszködsz (ebből pedig szalmabáb érvelés következik). Ez persze önmagában nem lenne baj, hiszen a társadalom túlnyomó többsége ezzel hasonlóan van, azonban te itt valamiféle „szakemberként” próbálod eladni magad, amelynek ugye semmiféle alapja nincsen, mint az, hogy kijártad az adventisták főiskoláját, ezzel szépen magadba szívva az ideológiájukat.

Salamon nem „butább” (ki állított ilyet?) volt Pál apostolnál, hanem a kinyilatkoztatás korábbi fázisán állt. Nem tanították meg a főiskoládon a fokozatos kinyilatkoztatás elvét? Az, hogy „nem változik” az Istenre vonatkozik, ellenben a Bibliában a későbbi iratok – nem felülírják, hanem – kiegészítik, további kinyilatkoztatott információkkal EGÉSZÍTIK KI a korábbiakat. Nem mondjuk, hogy lényegtelen lenne a Biblia bármelyik verse. Viszont azt se fogadjuk el, hogy minden vers azonos fontosságú, és csak úgy a középéből kivágható, másikhoz odavágható idézet lenne. Azt a teljesen helyes megállapítást, hogy a teljes Szentírás Istentől ihletett (Id. 2Tim 3,16), a magadfajták azzal a hamis következtetéssel kapcsolják össze, hogy ezért minden rész egyformán értékes, egyenlő súlyú. E szemlélet következménye az üdvtörténet elhanyagolása, valamint a Krisztustól, mint az írás közepétől való eltérés – mindenekelőtt eszkatológiai - mellékszínterekre. Ahogyan egy kőfejtőből a köveket, úgy a Bibliából is a legkülönfélébb helyekről vesznek elő kijelentéseket, és - többnyire a szövegösszefüggésre és a keletkezés körülményeire való tekintet nélkül - szabadon kombinálják őket. Felekezeti unokatestvéreid, a Jehova Tanúi egyenesen alig tesznek különbséget az Ó- és az Újszövetség, ígéret és beteljesülés között, sőt az Ó- és Újszövetség elnevezést is elutasítják, és a „Héber Iratok" és „Keresztény Görög Iratok" kifejezéssel helyettesítik. A szektaszakértő Kürt Hutten a „lóugrás" módszerérőlbeszél (úgy „ugrálnak" a Szentírásban, mint egy ló/huszár a sakktáblán) egyik helyről másikra), tekintet nélkül az üdvtörténeti összefüggésre (Hutten 1982,128. o.).” Mivel Jehova Tanúi alig - legfeljebb érintőlegesen – különböztetik meg a régi és az új szövetséget, az ígéretet és a beteljesedést, a törvényt és az evangéliumot, olyan tanokhoz jutnak, mint a „Jehova-név" tisztelete, törvényeskedés (például a vér teljes tilalma), teljes halál és hasonlók. Az egykori Jehova Tanúja, Hans-Jürgen Twisselmann megállapítja, hogy" az Őrtorony Társulat annyira 'törvényesen' alkalmaz újszövetségi textusokat , mintha még a zsidó törvény korában élnénk", és ezért kérdés, hogy „a Jehova-név tisztelete vajon nem visszaesés-e a keresztyénség előtti gondolkodásba". „Minden olyan tanítást azonban, amely Krisztus mögé, például a zsidó törvénybe visszaesik, vissza kell utasítanunk" (Twisselmann 1992,13k.).

Egyáltalán nem igaz, hogy a „lélek halhatatlanságának” tanítását a görögök találták volna ki, hiszen az már általánosan elterjedt volt az ókori sémiták körében. Az igaz, hogy a régebbi ószövetségi könyvek ez ügyben hallgatok, de ennek egyszerű oka az, hogy Isten el akarta kerülni, hogy az elterjedt animizmusnak (amitől mi is elhatárolódunk, nincs „halottkultusz”!!) malmára hajtsa a vizet. Ha viszont a lélek halhatatlansága, mint olyan téves lenne, akkor a Szentírásnak elsők között kéne emiatt megdörögnie e hiedelmet, mivel a sémiták hittek benne, így ez volt az alapértelmezett. Mégis az Ószövetségben egyetlen olyan kijelentés nincsen, amely direkte és konkrétan kizárná a lélek halhatatlanságát, viszont nagyon sok kijelentésben burkoltan mégis benne van a lélek halhatatlanságának hite. Ebben is abból kell kiindulni, hogy az egész ószövetség egyenest és közvetlenül nem a másvilágra, hanem az Istenre van beállítva, és az Istenről való, a környezetben egészen újszerűnek számító hitet, a monotheizmust hozta elő a maga rendkívüli pedagógiájával.

Az Ószövetségben MÉG nemigen volt >világosan< kijelentve másféle ígéret, hanem csak a szokásos: hosszú élet, utódok, gazdagság. Ez a szemlélet szenvedett hajótörést végül Jób könyvében (Elifáz mondott hasonló okfejtéseket mázsaszámra), illetve a Prédikátornál. Ti ezekhez az ószövetségi, korlátozott érvényű ígéretekhez tértek vissza most tömegméretekben, mikor pedig az apostol azt mondja, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, szív meg nem gondolta, amit Isten az őt szeretőknek készített - azaz nyilván sokkal feljebb célzó ígéretet, mint az örök élet a paradicsomi földön.

Szóval, akárcsak Jehova „tanúi”, te sem hajlandó elismerni a Prédikátor könyvének látásmódbeli korlátozottságát. A Prédikátor pesszimizmusa, az erények jutalmazása tekintetében látható kétségbeesése valósággal kiált a túlvilági jutalmazás vagy a feltámadás után, de minderről a szerző mit sem tud, így maga a mű ott csonka tanbelileg, ahol éppen a folytatásnak kellene lennie. Annak, hogy az igazak hol nyerhetik el igaz voltuk méltó jutalmát.

A Prédikátornak vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

A szerző valóban azt írja, hogy a holtak mit sem tudnak, de ezt a szövegkörnyezet alapján nem az öntudatukra érti, hanem azon események tudatára, amik a földön történnek. Szemrebbenés nélkül haladnak el amellett, hogy ugyanő azt állítja: nincs az embernek jobb dolga az ég alatt, mint hogy élvezze az Isten anyagi áldását. Tehát a Prédikátortól fent idézett mondatokat nem tekintjük a VÉGSŐ igazságnak, hanem csak ideiglenesnek, amit a későbbi kijelentések felülírtak. Az annihilacionista szekták mégis úgy nyargalnak ezeken, mintha később nem szólt volna senki az Isten szájaként arról, hogy Isten oltára alól a vértanúk lelkei kiáltanak bosszúért, vagy hogy jobb az embernek kiköltözni (ekdémészai) a testből és az Úrnál lenni. (2Kor 5,8). Mintha a későbbiekből nem lett volna világossá, hogy az élő ember testében benne van a lelke (pszükhé), a halottéban meg nincs (Apcs 20,10). Csak az annihilacionisták Prédikátor könyvénél leragadt, azt abszolutizáló tévtanainak "fényében" nem lehet hová tenni Lázár történetét és a hasonlókat.

Az a lényeg, hogy van a Bibliában egyfajta előrehaladása is a kinyilatkoztatásnak, és a későbbi fokról már nem szabad úgy visszalépni a korábbira, mintha a későbbi fejlődés nem esett volna meg.

Vagyis a Bibliában a kinyilatkoztatás előrehaladása figyelhető meg, és ez a korábbi kijelentéseket (vagy a Prédikátor esetében: találgatásokat, következtetéseket) nem nevezi tévesnek, csak korlátozottnak.

A Prédikátor saját szavai alapján állítottam róla, hogy pesszimista. De tán te nem olvastad, ahol ő azt ismételgeti: "Minden hiábavalóság, szélkergetés" vagy más fordításban "a szellem gyötrelme"? Vagy azt a számtalan példáját, ami szerint sok ember nem nyeri el erényességének jutalmát? Vagy azokat az eseteket, amelyek tanúsága szerint a gonoszság ül tort a földön? Íme, a mulandóság miatt ő maga is meggyűlölte az életet (2,18), elfordult a reménységtől (2,21), boldogabbnak mondta az élőnél az elvetélt magzatot (4,3), stb. Nem kell folytatnom: ebből is látszik, hogy a Prédikátor szempontja a földi élet hiábavalóságán nyugszik, és kijelentései is így értendők (nem pedig afféle örök érvényű isteni kijelentésként, ahogy ti lengetitek). Most már jobb reménységünk van, így ezt a könyvet komor háttérnek használhatjuk, hogy elmondhassuk: ilyen szintre juthat el a mégoly bölcs ember is Krisztus nélkül, a feltámadás reménye nélkül.

A Prédikátort az Újszövetség annyiban írta felül, hogy napvilágra hozta Krisztust, az örök életet (halhatatlanságot). A feltámadott Jézus legyőzte a halált, és megszabadította a tépelődő bölcset attól a komor rabságtól, amit az evilági jutalmazás hangsúlyos ószövetségi tanítása zárta az ő gondolatait. És ti ezekhez a komor gondolatokhoz járulnak minduntalan!

Teljesen téves állítás az, hogy az Egyház csak a konstantini fordulat után tanította a lélek halhatatlanságát. Erről szól a patrisztika, amellyel szemben mit sem ér a te „nagyhitehagyásista” ideológiád, amely persze elsőrenden a nagyegyházzal szembeni felekezeti előítéleteiden alapul, nem pedig visszaigazolható történelmi tényeken. A valóság ezzel szemben az, hogy semmiféle törés nincsen a konstantini fordulat előtti és utáni teológiában. A mártírokat úgy mutatják be, hogy haláluk után azonnal kerülnek a mennybe. „Siettek Krisztushoz”, így mondja Euszebiosz, Egyháztörténet, 5. könyv, 1. rész. Azt mondja, hogy halálakor egy másik: „a halhatatlanság koronáját kapta meg.” Ugyanaz a rész. Szintén: „Békességben költöztek Istenhez.” 5. k., 2. r. Olyan valakiről, aki egy másikkal együtt halt meg, azt mondja: „hogy csatlakozzon az előzőhöz, mint társához a mennybe vezető úton.” Mártírok könyve, 11. rész. Az elhunyt mártírokról, azt mondja: „maguk a mennyekbe áthelyezve, és a mennyei örömök paradicsomába.” 10. k., 1. r.

A második század végét feldolgozva, Euszebiosz ezt írja: „Körülbelül az idő tájt, pedig, más emberek keletkeztek Arábiában, akik a hamis véleményeket terjesztették. Ezek azt állították, hogy az emberi lélek, amíg a világ jelen állapota tart, halálakor elpusztult és meghalt a testtel együtt, de ez újra feltámad a testtel a feltámadásban.” 6. k., 37. r. Láthatjuk, tehát, hogy ezek az eretnekek ugyanahhoz a doktrínához ragaszkodtak, mint az adventisták. Azokban az ősidőkben, tehát, úgy bejegyezték őket, mint: „a hamis vélemények terjesztői” ugyanúgy, mint most. Bővebben: [link]

Ha a bibliai tanítás szerint van az embernek (vagy ha akarjuk, a léleknek) halhatatlansága, ez semmiképpen sem azonos a pogány-platóni felfogással. Az annihilacionisták az a szemrehányása, hogy az egyházak itt pogány tant képviselnek (bizonyos kivételektől eltekintve, például népies elképzelések a halhatatlanságról) megalapozatlan. A bibliai és a pogány-platóni halhatatlanság-eszme között mélyreható különbségek vannak, mindenekelőtt az alábbi négy pontban:

1. A platóni filozófia a testet a lélek börtönének" tekinti, és ezáltal a szellemi-lelkivel szemben leértékeli. A Biblia ellenben hangsúlyozza: „Az Ige testté lett" (Jn 1,14). Az ember a maga egészében „igen jónak" lett megteremtve (1Móz 1,31). A Bibliában a test sohasem másodrendű, hanem Isten jó teremtéséhez tartozik.

2. A platóni filozófia számára idegen a test feltámadása. Elképzelése szerint a meghaláskor a lélek pillangóhoz hasonlóan elhagyja a testet. - A Biblia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy egy csak időlegesen test nélküli köztes állapot („mezítelenség", „leplezetlenség". vö. 2Kor 5,1-10) után kerül sor a testi feltámadásra. Bár a földi test meghal, az ember testi léte ezzel semmiképpen sem értékelődik le, amit Krisztus testi feltámadása és minden ember jövendő testi feltámadása fejez ki (1Kor 15). A lelkek üdvösségét tehát a Szentírás mindig a test feltámadásának, tehát a lelkek új testi valóságának szempontjából tekinti.

3. A platóni filozófia azt tanítja, hogy a halál után „az emberben lévő isteni" „Istenhez" (erősen panteista ízzel) tér vissza. A halhatatlanságot minőségi képességnek tekinti, amely természettől fogva minden emberhez hozzátartozik -, függetlenül egy személyes istennel való bármiféle kapcsolattól. - A Biblia nem ismer ilyen „istenit", amely az emberben meglévő képesség, hanem az ember természettől fogva bűnös voltáról és az abból eredő halálról beszél, amelyet a földi életben elmulasztott megtérés miatt örök kárhozat követ. A örök élet - mint örök üdvösség - egyes-egyedül Isten ajándéka és ingyenes adománya (Róm 6,23; Mt 25,31kk; Jel 21,11-15). Egyedül Istené a halhatatlanság (1Tim 6,16), ő azonban rendelkezik felette, és az embernek adja - örök üdvösségre vagy örök elvetésre.

4. A platóni filozófia az ember preegzisztenciájából (a nemzés előtti létezéséből) indul ki - részben „lélekvándorlással" is összekötve -, míg a Biblia elutasítja ezeket. Bár a Biblia ismeri Isten tervét az emberrel még fogantatása előtt (vö. Zsolt 139,16; Jer 1,5) és az embernek Istentől való örökkiválasztását (Ef 1,4), nincs szó az ember létezéséről a fogantatás előtt. A preegzisztencia gondolata csak a Logosz Jézus Krisztussal kapcsolatban található a Bibliában (Jn l,lkk; 8,58; Fii 2,5kk). Az embernek az a sorsa, hogy „egyszer meghaljon, utána pedig az ítélet következik" (Zsid 9,27).