Ti hogyan oldanátok meg ezeket a kérdéseket?

Sziasztok!

Ateista vagyok és a családom nagy része szintén. Nagyon sokáig nem találkoztam semmilyen vallással, csak amikor már nagyobb lettem és szerencsére akkor is az értelmesebb hívőkkel sodort össze a szél. Megtudtam tőlük ezt-azt a kereszténységről. Sokszor kérdezik tőlem, hogy én nem érzem e az isten jelenlétét, főleg azok után, hogy ilyen sokat beszélgettünk róla? Általában rövidre zárom ilyenkor a témát, mert a legnagyobb aggályaimat nem szívesen vágnám a képükbe. Csak emiatt nem akarom megsérteni őket. Ezért inkább nektek mondom el, idegeneknek, és köszönöm ha elolvassátok:

Mondták nekem, hogy az, ami egy hívőnek igazán boldoggá teszi az életét, az az tudat, hogy Isten még akkor is szereti őt, amikor a legnagyobb bűnöket követi el. Tőle akkor is bocsánatot remélhet, amikor ő saját magának is képtelen volna megbocsájtani. Azt mondják azt jelenti az Isten hatalma, hogy képes úgy szeretni és megbocsájtani, ahogy ember nem képes. Az embernek pedig létszükséglete a szeretet, ezt még a legnagyobb ateista pszichológusok is megmondanák. Nem csoda, hogy sokaknak vonzó. Ez alapján úgy tűnik sokat kínál és keveset kér, de valóban így van?

Azt mondják csak azt várja el, hogy higgyünk, bízzunk benne és ha elkövetünk valamit kérjünk bocsánatot tőle. De azt is mondják, hogy ha ezt nem tesszük akkor nem vagyunk méltók a mennyországra. Mint írtam fent, ateista családban nőttem fel. Hadd mondjam el, nekem milyen árat kéne fizetnem a megbocsájtásért és a mennyországért:

A szüleim boldog házasságban élnek és szeretettel neveltek fel. Ha megtérnék, a szemükbe kéne mondjam, hogy az ő házasságuk nem teljes, mert nem isten előtt kötötték. Az eddigi közös életük, és az, ahogy eddig engem neveltek, nem jó, annak ellenére, hogy ők boldogok és mi is minden törődést és figyelmet megkaptunk a testvéreimmel. Kicsit igazságtalannak, sőt hálátlannak érezném ezt a kijelentést velük szemben. Én nem érzem rossznak a gyerekkoromat, nem érzem hiányosnak sem, de mégis azt mondják, hogy nagyon is hiányos, mert nincs benne az isten.

Egy kicsit tovább megyek: Nagyszüleim már nincsenek. Ők is ateisták voltak. Nem volt templomi esküvőjük, csak polgári, de nem váltak el. Együtt élték le az életüket és boldogok voltak. SOHA nem imádkoztak. Ez alapján a kereszténység szerint ők nincsenek a mennyországban. Tehát ha megtérnék ki kéne jelentenem, hogy a nagyszüleim bűnösök voltak és míg én a mennybe jutok ők máshol vannak. És ugyanezt mondhatnám a szüleimnek az ő szüleikről.... Most őszintén, ha ilyeneket hallanátok a gyermekeitektől nem fakadnátok sírva?

Tehát ez volna az ára az én megtérésemnek. Jó üzlet ez az isten feltétel nélküli szeretetéért? Van, hogy nagyon egyedül vagyok és nagyon szar embernek érzem magam, és tényleg nem kéne más, csakhogy valaki azt mondja, "így is értékes vagy" de ezen az áron megéri?

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, előre is köszönöm a válaszokat.