A vitalizmus egy tartható álláspont manapság?

Igazából, - egy pillanatra eltekintve a modern biológia definíciójától, csak a feltevés/gondolatkísérlet kedvéért - a régi (arisztotelészi alapú) természetfilozófia nem "alulról", hanem "felülről" ragadta meg az élő és élettelen közti különbséget, mégpedig azáltal, hogy megkülönböztette a külső, "áthaladó" mozgást/változ(tat)ást (actio transiens) és a belső, bennható mozgást/változ(tat)ást (actio immanens).

Tehát, ha nem is lehet közvetlenül megtapasztalni a határvonalat, ott tetten lehet érni, hogy az élőlény önváltoz(tat)ásra képes, amire az élettelen nem.

Ez önmagában, első pillantásra, nem zárja ki azt, hogy az élőnek ugyanolyan fizikája stb. legyen, mint az élettelennek.

"Zavaros. A kémia, az atomelmélet, a standard modell jelenlegi állásával mit kezdünk? Lesöpörjük? Nem gondolkozik már így senki."

A II. vatikáni zsinatig tanították ezt az elméletet a Kat. Egyházban filozófia-órákon, úgy, hogy megpróbálták az akkori tudományos álláshoz igazítani az arisztotelészi-skolasztikus felfogást (Aeterni Patris).

Viccet félretéve, vannak latin nyelvű tankönyvek, amelyek a relativitáselmélettől kezdve a kvantummechanikáig mindent be akartak integrálni a neoskolasztikus filozófiába.

Engem elsősorban eszmetörténeti szempontból érdekel a téma elsősorban, de most kíváncsi voltam, hogy megállná a helyét egy ilyen könyv érvelése. Lehet, hogy vannak még papneveldék, ahol ezt a klasszikus elméletet így tanítják, nem tudom.

Amúgy alapvetően ez a kérdés is inkább a "szubsztancia" létezésének kérdésköréhez tartozik. De most ebbe nem megyek bele.

Egyébként itt van egy tanulmány, ami pont erről szól, talán világosabb lesz:

[link]

"Azt hiszem, ennyit tudtam szólni a témához."

Rendben.