Ha a szentháromság érthetetlen, akkor miért kéne elfogadnom?

De az a nézet is cáfolható, hogy a háromságtan lenne a későbbi tanítás, hiszen számtalan ókori keresztény író van, amely világosan Istennek vallja mind három személyt, ellenben EGYETLEN OLYAN SINCS, amely szerint Jézus egy teremtett angyalka, a Szentlélek pedig egy személytelen erő lenne. Lássuk a legkorábbi ókereszteny bizonyitekot! Kr. u. 107-ben Antiochiai Ignácot, Antiochia püspokét, mint a kereszténység egyik legfőbb vezetőjet magához rendelte a császár. Ignác tudta, hogy ez a halálos ítélete, és nem valószinű, hogy vissza fog térni erről az útról. Ekkor hét levelet írt különféle gyülekezeteknek, ahol bizonyságot tett arról, hogy "Jézus Isten". Életéért cserébe elég lett volna ennyit mondania: "csak vicceltem". Miért nem tette? Esetleg tényleg meg volt győződve róla, Hogy Jézus Isten? Persze érhet az a vád, hogy elfogultak az ókeresztény dokumentumok, keressünk független forrásokat. Az összes bizonyítékot nem szeretném felsorakoztatni, csak egyet: ifjabb Pliniusét. Plinius, császari tisztviselő nem tudta, hogy mit tegyen a keresztényekkel, ezért váltott levelet a császárral. Ebben a levelében, Kr. u. 112-ben a következőket irta:

"... [a keresztények] összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az Istennek hitt Krisztus tiszteletére."

Megdöbbentő bizonyiték! Kr. u. 112-ben egy független forrás arról tesz tanúságot, hogy a keresztények Krisztust Istenként tisztelik! Mit mondhatunk tehát? Az Újszovetsegben Jézus olyan kijelentést tesz, ami alapján a zsidók meg akarják kövezni, mert Istenné teszi magát. Apostolai bizonyságát teszik, hogy Isten volt. Az egyik legkorábbi ókeresztény forrás szerzője szintén Istennek tartotta Jézust. Sőt egy független, nem hivő tanúsagtétel szerint 112-ben a keresztények Istenkent tisztelik Krisztust. Nem igaz tehát azon állítás, hogy Konstantin változtatta meg Jézus státuszát. Egyháza a megalakulása óta vallja Jézus istenségét.

Azok, akik nem fogadják el a Szentháromságot, gyakran érvelnek azzal, hogy a kereszténységbe a görög filozófia és a pogány istenképek hatására, hosszú teológiai viták során került be. Ez az érv megdőlni látszik, mivel a háromság-tan alapjai kimutathatók egyedül a Szentírásból. Az Ószövetség jelzi, hogy bizonyos többesség figyelhető meg az Istenségben, az Újszövetség pedig részletesen bemutatja ezt a többességet, megalapozva a trinitárius monoteizmus (háromsági egyistenhit) elméletét. Nincs szükség arra, hogy figyelembe vegyük a korai századok zsinatait és hitvitáit, ha a Szentháromságot akarjuk bizonyítani, mivel elegendő hozzá egyedül a Biblia (Sola Scriptura). Nem befolyásolnak minket a görög filozófusok, sem a korai egyházatyák, akik a háromságtant megvitatták, ha egyedül a Bibliához fordulunk, és közben imádkozunk azért, hogy Isten Lelke elvezessen minket a teljes igazságra, és megtanítsa nekünk az igazságot (Jn 16:13; 1Jn 2:27). A tan szempontjából mégis fontos események történtek az első évszázadokban. A keresztényeknek mindig aktuális volt a figyelmeztetés: .küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. (Júd 3). Már az I. században is megjelentek olyan irányzatok, melyek kétségbe vonták a Biblia világos kijelentéseit. Voltak, akik tagadták, hogyJézus valóságos testben élt közöttünk, kétségbe vonták, hogy valóban testet öltött. Velük szemben fogalmazta meg János: .Mert sok hitető jött el a világba, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el: ez a hitető és az antikrisztus. (2Jn 7). Már korán meg kellett a hívőknek hitüket védeni a hamis elképzelések ellen, és küzdeniük kellett az igazságért. A későbbi évszázadokban ez csak fokozódott. A keresztények az apostoli időkben is hitték, hogy egy Isten van, és az egy Istenen belül imádták az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. A háromság-tan konkrét megfogalmazására nem volt addig szükség, míg senki nem vonta azt kétségbe. Mindenkinek természetes volt, hogy Isten az Atya, Isten a Fiú és Isten a Szentlélek. Anélkül, hogy direkt megfogalmazták volna, kimondatlanul vallották a keresztények. Eljött azonban az idő, amikor megjelentek a kritikák a tannal szemben, és ekkor vált szükségessé, hogy az egyház hivatalosan is megfogalmazza, mit ért a Szentháromság alatt. A tan kimondásával nem az volt a célja, hogy megmagyarázza Isten létét, és emberi kategóriák közé szorítsa. Egyszerűen hitvédelmi szempontok vezették a korai hívőket: el akartak zárkózni attól, amit a Biblia nem tanít. A háromság-tan olyan elméletekkel szemben lett megfogalmazva, mint a modalizmus, arianizmus, triteizmus. Ezek vagy a Szentlélek személy voltát tagadták, vagy/és Jézus teljesen ember / teljesen Isten voltát. A modalizmus ezen kívül nem volt tekintettel arra, hogy az egyetlen isteni lényegen belül három különálló személy létezik, és azt mondta, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek valójában ugyanannak az egyetlen személynek a három megjelenési formái. Ezt a nézetet hamar elvetették, mert egyértelmű volt, hogy egyazon időben létezik és megnyilvánul egymástól elkülöníthetően mindhárom személy az Istenségen belül. Az elmélet tehát az Isten egyetlenségét hangsúlyozta. Ezzel szemben a triteizmus a három személy különállóságát emelte ki túlzottan, és a másik végletbe esett: három különálló, egymástól független Istenről beszélt. Ezek az elképzelések nem voltak tartható nézetek az egyházban, mert ellenkeztek a Biblia bizonyságtételével. Szükséges volt elhatárolódni ezektől, és megfogalmazni pontosan, hogy az ortodox, Szentíráshoz hű keresztények mit tudnak elfogadni Isten lényére vonatkozólag, és mit nem. Ebben a légkörben élt és munkálkodott Athanásziosz, aki keményen harcolt az arianizmus terjedése ellen. Sokszor száműzték püspöki hivatalából, de szilárdan ragaszkodott a hitéhez, és nem volt hajlandó megalkudni. Bár korában számos püspök és egyházi méltóság hajlott az arianizmus elfogadására (mely szerint egyedül az Atya Isten, a Fiú Isten teremtménye), számos keresztény ragaszkodott ahhoz, amit a Bibliában látott. A hosszas harc közepette Nagy Konstantin egységessé akarta kovácsolni a kereszténységet. Római császárként a birodalom egységét a kereszténység egységében látta. Ezért rendezni akarta a kérdést, és egyetemes zsinatot hívott össze Niceába (325-ben), hogy a püspökök megállapodjanak az igazság tekintetében. Elfogadtak ott egy trinitárius hitvallást. A későbbiekben azonban a vita tovább folytatódott, és időlegesen az ariánusok kerekedtek felül, mivel olyan császár került trónra Constantinus személyében, aki Áriusz tanait fogadta el. Őt I.Theodosius követte a trónon, aki újabb zsinatot hívott össze Konstantinápolyba, aholmegerősítették a niceai hitvallást:

"Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született minden idő előtt, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtetett, az Atyával egy lényegű, és általa lett minden. Érettünk emberekért és üdvösségünkért leszállt a mennyből. Megtestesült Szentlélektől és Szűz Máriától emberré lett. Keresztre feszítették értünk Poncius Pilátus alatt; kínhalált szenvedett és eltemették, harmadnapon feltámadt az írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atya jobbján, újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat, és uralmának nem lesz vége.

Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, és aki szólt a próféták által. Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat. Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára. Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen."

Természetesen a tan története sokkal összetettebb. A legfontosabb azt meglátni, hogy nem a 325-ös és 381-es niceai- és konstantinápolyi zsinaton találták ki a tant, csupán egyetemesen megfogalmazták azt az igazságot, amit felismertek a Bibliából és hittek a megelőző évszázadokban is. Nem a pogány istenképek és istentriádok, és nem is a görög filozófiai gondolkodás hatására alakult ki. A Szentháromság alapja a Szentírás. A Bibliában található információk védelmére fogalmazták meg, hogy elejét vegyék az eretnek tanításoknak.

De szóba hoztad az ún. „búcsúcédulákat”, ezt is had tegyem már tisztába, hogy ez ügyben is be legyen fogva a káromlást szóló szád. A protestantizmus irányába elfogult történetírás erősen eltúlozza azt ‘búcsúcédulás’ dolgot. Ezzel kapcsolatban a legtöbben körülbelül azt hiszik, hogy “a katolikus Egyház régen pénzért osztogatta a bűnbocsánatot.” Azonban ez a mese nem más, mint a legrosszabb fajta hitvitázó irodalom és vallásgyűlölet kitalálása. Soha az Egyház bűnbocsánatot pénzért se nem ígért, se nem adott. A búcsúk elnyerését néha bizonyos jócélú adakozáshoz kötötte mint feltételhez s ezt Luther korában egyes túlbuzgó szerzetesek oly ügyetlenül és ferdítve hirdették, mintha maga a jótékonycélú adomány lenne a búcsú megszerzésének ára. Ezt azonban az Egyház sohasem tanította s a búcsúval való visszaélések ellen maga is azonnal közbelépett. A búcsú egyébként maga sem “bűnbocsátás”, hanem csak bizonyos ideiglenes büntetések elengedése az Egyház oldozó és kötő hatalma alapján.

A búcsúcédulák botrányos árusítása a protestáns felkelés egyik kiváltó oka volt. Az árusítást a Tridenti Zsinat meg is tiltotta, és a visszaéléseket elítélte (ugyanúgy, ahogy ez utóbbit már korábbi zsinatok is megtették, pl. 1215, 1245, 1274 és 1312. években tartott zsinatok). Azonban Luther Márton továbbment, és egy idő után nem csak a búcsúkkal való visszaélést, hanem magát a búcsú tanítását is kétségbe vonta, azt állítva, hogy ez a gyakorlat szemben áll a Biblia tanításával. Nos, ez nem éppen így van:

Az igaz keresztények többsége, akik eljutottak Krisztushoz (azaz a szentek), sokkal többet szenvedtek, mint amennyi Isten igazságos ítéletéhez elegendő lett volna. Pl. Jézusnak, illetve a katolikusoknál még Máriának, semmi bűne nem volt, mégis szenvedett/szenvedtek. Az Egyház tartja, hogy ezek a „pluszok” nem vesznek kárba, hanem azok, akik bűnbánatot tartanak, kérhetnek a maguk számára ebből az egyházi kincsből. Az Egyház meghatározza ennek módját, és annak, aki azt elvégzi, jóváírja azt. így az ember „búcsút vesz” a bűneiért kijáró ideiglenes büntetésétől (nem a bűnétől!). Ezt nevezzük búcsúnak. A Katolikus Egyház a múltban pár esetben elkövetett bűnös visszaélések miatt soha sem fogja eltörölni ezt a csodálatos elvet és gyakorlatot. A búcsú tanítása a purgatóriumnál is tárgyalt tanításhoz is kapcsolódik (ideiglenes büntetés, jóvátétel), de még szorosabban függ össze a szentek közösségével. Az érdemek átruházása, a helyettesítő szenvedés a „közösség” egy csodálatos és mély együttműködése, amelyben Krisztus misztikus Testének közösségi és egységes természete fejeződik ki.

Bővebben: [link]

Sokan hadováltak arról, hogy „az Egyház mindig a gazdagokkal tartott és elhanyagolta a szegény népet”. Nos, ez hazugság. Az Egyház egyaránt köteles lelki gondját viselni a gazdagnak és a szegénynek s ezt a kötelességét mindig törekedett is teljesíteni. Voltak püspökök és papok, akik inkább a gazdag emberekkel s nagyurakkal törődtek; de éppúgy voltak mindig papok is, akik sokkal inkább törődtek a szegény emberekkel, mint a gazdagokkal. Sőt a szegény embernek, munkásnak, földmívesnek, régebben a rabszolgáknak is, senki más nem fogta úgy a pártját, mint a papság. Ma is az Egyház áll ki egész mellel a szegény emberek mellett, pl. szociális intézkedéseiben, amelyek miatt ugyancsak haragusznak is rá egyes nagyurak és kapitalisták. Érdekes: sokfelé ma azzal támadják az Egyházat, hogy bolsevista, meg szocialista, annyira a szegények mellett áll ki; s akkor mások meg azt a mesét kintornázzák, hogy az Egyház csak a gazdagokkal törődik! A molnárnak meg a szamarának esete!

Egy találó idézet egy egyébként nem hívőtől, amikor beoltja ezt a „gazdag egyház” dumát:

„Az a baj ezzel, hogy ezt a fajta összevetést, amelyet a pösti humor már csak lélegeztetőgép egyenértéknek nevez, el lehet sütni bármikor, bárkivel.

(Aki nem tudná, egyik korábbi miniszterelnök külföldi utazásainak kapcsán vetődött fel a széles balos táború ellenzőkben, hogy annak költségeiből lélegeztetőgépeket lehetett/kellett volna venni.)

Bibliai idézet, miszerint "méltó a munkás a maga bérére" még az RK Egyház esetében is megállja a helyét.

Aranyos kis balliberális dolog ezen az egymillión lovagolni, miközben lehetséges, hogy a pápa nyaralásának a pápára vetített költsége ebből mondjuk tízezer euró volt, a maradék kilincszázkilencvenezer meg a biztonságra és egyebekre ment el.

Nemde Jézus mondta: "szegények mindig lesznek (veletek)", azaz ismét csak látszik, mennyire demagóg dolog a szegénység felszámolását "egyházi vagyon" kérdésként tálalni.

Sőt ezt a gondolatot megelőző történet is ide kívánkozik, ahol az iskarióti Júdás kesereg azon, egy bizonyos drága illatszert miért kennek Jézus lábára, mikor eladva az árát szét lehetne osztani a szegények között. Miközben megjegyzik, Júdást nem a szegények, hanem a kezei között átfolyó pénz sorsa izgatta.

Én még emléxem arra a két pápával előtti felhívásra, miszerint mondjon le az USA egy Minuteman rakétáról az oroszok meg egy azonos saját típusúról és Afrikában az éppen aktuális éhínséget le lehetett volna küzdeni.

Fölösleges tehát ilyesmin rágódni, pláne ebből messzemenő következtetéseket levonni.”

Hogy pedig az egyház mennyiben volt szolidáris a szegényekkel: az iskolák, egyetemek, kórházak többségét az egyház tartotta fenn. A szerzetesi élet egyik fő összetevője pedig mindig is az önként vállalt szegénység volt. Az egyház ugyanis nem csupán Rómából és a püspökökből áll, hanem minden megkeresztelt emberből. Ahogy pedig Kiss Ulrich mondta az Igen idei első számában: az egyházé az egyik leglaposabb hierarchia a világon, ezért is olyan sikeres "vállalatvezetési" szempontból (hívek és a szolgáló papaság: papok, püspökök, és a pápa, ennyi). Gondoljunk bele, az egymilliárd és ötvenmillió katolikusból összesen 4600 a püspök és 430 ezer az áldozópap! Szerzetesből pedig összesen csak egymillió van.

Szóval a hal nem bűzlik a fejétől. A Szentszéknek 2500, A Vatikánvárosi Államnak 1400 alkalmazottja van (ez összesen 3900). Az Apostoli Szentszék telkeinek, épületeinek értéke összesen háromszázmillió dollár. Vatikán Városállam éves kiadása százmillió dollár, ennek fele az alkalmazottak fizetése. A bevétel viszont 115 millió dollár átlagosan. Magában a Vatikánban is több segítő szervezet található: a Vatikáni Gyógyszertárban bárkit kiszolgálnak, és olyan gyógyszereket is lehet kapni, amelyek elérhetetlenek Olaszországban. Évente kétszázezer embert szolgálnak ki, ami egyenlő óránkénti százzal. A Vatikáni Gyermekgyógyászati Rendelő évente négyszáz családot, hatszáz gyermeket segít, és több száz leányanyát(!). A támogatottak többsége bevándorolt, akik ingyenes orvosi ellátásban és ingyenes gyógyszerekben részesülnek. A szegény családokat élelmiszerrel is kisegítik. A Szentatya Saját Raktára nevű hely pedig adományokat fogad és oszt szét a rászorulók közt. A XIII. században alapított Apostoli Adományhivatal úgyszintén pénz- és élelmiszeradományokat oszt, leginkább a szegények mellett kórházaknak, börtönöknek, a kábítószerek áldozatait segítő intézményeknek és harmadik világbeli diákkollégiumoknak. Sőt az illetékes plébános ajánlása alapján olyan rászorulóknak is, akiken más segélyszervezetek már nem tudnak segíteni.

Újabb ellenérv: hogy nem a saját vagyonát osztogatja a pápa? Valóban. Mert az nincs neki: a Vatikán és az Apostoli Szentszék nem az ő tulajdona. Évezredek örökségét pedig balgaság volna elherdálni, főleg ha az azokból származó állandó bevételből nagyobb, több jótékonykodásra futja, mint egyszeri eladásukból.

Aki pedig a magyar egyházon kéri számon a szociális érzékenységet, az látogasson el a katolikus.hu-ra, és számolja össze, hány iskolája és szociális intézménye van. Magyarországon a rengeteg iskola mellett 122 kórház, öregotthon, árvaház stb. áll az egyház tulajdonában. Az egész világon pedig 182200 katolikus egyházi oktatási intézményben – az óvodától az egyetemig – ötvenmillió diák tanul. A katolikus egyház világszerte 123 ezer karitatív intézményt tart fönn, ebből 5900 kórház, 16700 orvosi rendelő, 700 lepratelep, 12600 öregotthon, 19500 árvaház, 11500 családsegítő központ, 11600 fogyatékos iskola, és 4450 egyéb intézmény. Az Elvándorlók és Útonlevők Pápai Tanácsa koordinálja többek közt a cigánypasztorációt, amely az egyik legsikeresebb misszió például Magyarországon.

Hiszen Jézus azt is mondta: "Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet".

A bűnök nem foszthatják meg a legitimitástól az Egyházat, tehát teológiai jelentősége nincs: [link] Tehát ez csak a kisembert megcélzó egyházellenes demagógia, uszítás.

Az egyház és a háború: [link]

Ezen a mondatodon nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek: „Egészen odáig merészkedtek, hogy a háromságban hívő felekezeteket hajlandók csak elfogadni, mint "keresztény" egyházakat.” Hát azokhoz mit szólsz, akik odáig merészkedtek, hogy csak az ő brooklyni tanítóhivataluknak vakon engedelmeskedő embereket hajlandóak elismerni keresztényeknek, és mindenki mást elpusztítandó vagy megtérítendő ördögfattyaknak tartanak?? Bizony, semmiféle olyan gyümölcs nincs, amitől hasra kéne az Őrtoronyban, sőt. Ezzel is csak a vezetőség pofátlan magatartását palástolják, holott a tagság is éppen annyira vétkezhetik, mint bárki más. Sőt, pont ez a gőgös pofa, ez a „mi különbek vagyunk mint bárki más” életcsapat-életérzés mutatja, hogy nem ér ez így semmit, a farizeus büszkesége: „én nem vétkezem, jók a gyümölcseim, nem úgy mint ezeknek a koszos hitehagyottaknak”. Ez is jó:

„Vajon Jehova Tanúi tanítása eredményeként jobbak lesznek az emberek? Két javaslatunk van ennek a lemérésére.

1. Évente 40 ezer Jehova Tanúját közösítenek ki, főleg erkölcstelenség miatt (Őrtorony 1986. november 1. 11. oldal a magyar reprint kiadásban). Kiközösítésre az kerül aki nem bánja meg az elkövetett bűneit. Ha a nagy rész megbánja (ahogyan arra a szervezet utalni szokott) akkor ez azt jelenti, hogy 3 esetből egy végződik kiközösítéssel, ez pedig évi 120 000 bírói esetet takar (nagyon jóindulatú számítás). Ha azt számoljuk, hogy minden 3 esetből 1 kerül bírói bizottság elé (azaz ennyi tudódik ki - tudható, hogy az arány ennél sokkal rosszabb) akkor ez 360 000 „eseményt" takar. 1986-ban 3 millió Jehova Tanújára jutott tehát 360 000 eset, ami 12 %/év. Elvileg egy adott gyülekezet hírnökeinek az egésze közül 60% követ el olyan dolgot ami bírói eset lehetne. Ahogyan jeleztük, ez egy nagyon jóindulatú számítás, nincsenek levonva azok a jelentős számú idősek akik amúgy sem vihetnék végbe ezeket a cselekedeteket.

2. Jehova Tanúira (mint minden más zárt vallási közösségre is) nézve nagyon igaz, hogy ameddig van felettük gyülekezeti kontroll igyekeznek jól viselkedni, de ha nincs akkor megmutatják milyenek valójában. Ezt az arcukat megismerve a Tanúknak rájöhetünk arra amire az előző számítás is célozni akart: nem jobbak Jehova Tanúi sem másoknál. Ezzel nem azt mondjuk, hogy nincsenek Jehova Tanúi közt őszinte, valóban Istent kereső emberek. Csakhogy még ezek az emberek sem lesznek olyanok amilyennek a Társulat leírja őket - jobbak a többi nem névleges kereszténynél.”

Amit meg a Szentlélek ellen írsz, az egy vicc. A másik fórumban már bebizonyítottam, hogy a Szentlélek nem azonos az Isten erejével, hiszen a SzentlélekNEK ereje van, de egy egyszerű logikai (muhaha, biztos azért mert szerinted az is csak „filozófia” :D) nem tudtad felfogni. Most meg szerinted azért nem lehet személy, mert Isten irányítja, hehe, ennyi erővel senki se lehet személy, hiszenen Istennek mindenki felett van hatalma. Egyébként dehogynem. Szt. Pál apostol írja: „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1 Kor 2,10). Ez kétszeresen igazolja a Szentlélek istenségét. Egyrészt mindent csak Isten láthat át; másrészt Istent csak Isten érheti el. Az Ő „mélysége” ui. végtelen.

Jézus a Szentháromság nevében küld misszióba, és a három személyt egy szintre helyezi: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Itt is jelezve van a három egysége: „nevére”, és nem neveire.

Bár egyesek nem ismerik el a az alábbi igehelyet, bár nehéz eldönteni, hogy mi alapján válogatnak a számtalan kézirat közül, ha nem ismernek el felsőbb tekintélyt, mely ebben eligazít, ide kell venni a 300-as évekből származó, de szóbeli apostoli hagyományt rögzítő, és a megelőző verset magyarázó ún. Comma Johanneum-ot is. Szt. János levelében ui. így tanít: „Hárman tesznek tanúságot a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, és ez a három egy” (1 Jn 5,7). Ugyanakkor az „és ez a három egy” minden felekezet szerint része a Szentírásnak, csak nem a személyekre, hanem a Lélekre, a vízre és a vérre. Ez gyakorlatilag mindegy, hiszen azt bizonyítja, hogy az Apostol és az első keresztény század ismeri a misztériumot: Három is Egy is.

A Szentlélek istensége

Mt 12,31 – „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot.”

Mt 28,19 – „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.”

ApCsel 5,3-4.9. – „hogy csábíthatta el szívedet a sátán, hogy be akard csapni a Szentlelket… Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! … próbára teszitek az Úr Lelkét?”

1Kor 2,10 – „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.”

1Kor 12,4-6.11 – „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten… ugyanaz… Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.

1Kor 6,19-20 – Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma…? … Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!

1Jn 5,6-9 – „a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság… Ha az emberek tanúságát is elfogadjuk, az Isten tanúsága többet jelent.”

A Szentlélek személy, és nem egy „isteni erő”

Lk 2,26 – A Szentlélek kinyilatkoztatást ad (vö. Jn 16,13; 1Kor 2,10)

Lk 3,22 – A Szentlélek testet ölthet.

Jn 15,26 - „Ő”-ként (görögül: ekeinosz) van utalva rá, ami hímnemű személyes névmás, pedig a "pneuma" ( = Lélek) semlegesnemű. (vö. Jn 14,26; 16,8.13)

Róm 8,26-27 – „A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” A „Paraklétosz”, vagy hagyományosan fordítva „Vígasztaló” szó szerinti értelme: „Közbenjáró”.

1Kor 2,10-13 – „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke.”

1 Kor 12,11 – A Szentléleknek saját akarata van (vö. ApCsel 15,28).

Ef 4,30 – A Szentlélek megbántható (vö. Iz 63,10).

Lk 1,35 – „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

ApCsel 10,38 – „miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Kor 2,4 – „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Tessz 1,5 – „Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is”. Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

Zak 4,6 – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (KÁR) A Szentlélek tehát nem erő.

Ezen kacagok: „A "megszemélyesítéses" versektől kíméljetek.” – de miért lenne megszemélyesítés? Be tudod BIZONYÍTANI közvetlen módon, hogy mindez CSAK megszemélyesítés? Nem, csak az Őrtorony dogma számodra fontosabb, mint a Biblia, mert azt néhány legényt, akit nem is ismersz úgy hiszed, hogy közvetlenül Isten utasítja, bezzeg a Biblia nem is érthető állítólag az ő parancsuk nélkül! Ez válaszol a „megszemélyesítés” kifogásra:

„1. Personification is "A rhetorical figure of speech in which inanimate objects or abstractions are endowed with human qualities..." (American, p.926)

2. Personification is found throughout the Bible with endless examples of mountains clapping and stars singing. But in all these things we know by way of human experience that they are not really persons. Not so with the Holy Spirit. No one can know the Holy Spirit is a thing (and not a person) the way we can know a mountain is not a person from human experience.

3. We can prove something is personification by finding a Bible verse that outright states it is not a person but a thing. We can do this with hills, wisdom, stars etc. Anti-Trinitarians are at a loss to find any Bible verse that says the Holy Spirit is a thing and not a person.

4. When referenced, the Holy Spirit is always the masculine "HE". Not so with mountains and stars.

5. The vast majority of times the Bible refers to things like stars and mountains, they are not personified. Personification is the EXCEPTION to the usage in scripture.

6. The problem for anti-Trinitarians is that the Holy Spirit IS ALWAYS PERSONIFIED. Personification is not the exception to the general use, personification is the rule... every time, without exception!

7. If anti-Trinitarians are correct, the personification of the Holy Spirit is so complete and extensive in scripture, that we are without a guideline to determine the difference between persons and things. We would have to call into question, for example, the person hood of Abraham as the personification of the father of God's people. The personification of the Holy Spirit is as extensive as the personification of Abraham or many other Bible characters.

8. Take Adam for example. Many modernists already dismiss his personal existence as myth. Could Adam be nothing more than the personification of all mankind? A simple reading of Romans 5:12-19 and 1 Cor 15:45 will quickly reveal the problem for Arians. Adam is clearly used as a metaphoric symbol for all of mankind in many places. Could Adam be nothing more than personification?

9. The extent of personification of the Holy Spirit equals any Bible character.

10. Anti-Trinitarian challenge: what verse shows the Holy Spirit to be a thing or an it? We know of none, therefore we are forced to the conclusion that the Holy Spirit is a person.”

Ld. még [link]

A zsidók nem azért nem hisznek a háromságban, mert igazuk van, hanem mert a háromság második két személyében sem hiszenk, hehe. A Semá Jiszráelre héber szövegében az "egy" szó (ehád) áll, amely alapvetően egyetlenszerűséget fejez ki. Az 5Móz 6:4 szövege: "JHVH a mi Istenünk, egyedül JHVH!" Jehova a Bibliában mindenhol abban az értelemben "egy Isten", hogy nincs más: az egyetlen. A szöveg tehát nem aztállítja, hogy Isten a lényét tekintve egy személy, hanem azt, hogy csak egy Isten van. Hogy hány személyben létezik, az más kérdés. [link]

Szentháromság: EGY, azaz 1db Isten három különböző személyben: Atya, Fiú és Szentlélek, három személy egyetlen lényegben.

Az Isten egy (1) lényegben (ousía, substantia) lévő két (2) benső és szerető eredés (processio) által, három (3) személyben (hypostasis, persona) létezik (subsisto), mely személyek között négy (4) vonatkozás (relatio) áll fönn. A Szent Lélek az Atyától és a Fiútól ered. A Szent Háromságban létező egy Isten valóságán kívül az imádásnak (latreia) nincs más tárgya.

Minthogy ugyanarról a formális alanyról nem lehet ellenmondás nélkül állítani az, egységet és a háromságot, kérdés: Istenben mi egy és mi három. A 4. lateráni zsinat szabatos tanítása szerint három a személy avagy hypostasis, és egy a lényeg, a szubstancia avagy természet.

Tehát Istenben egy 1. a lényeg, az isteni léttartalom teljessége, Istennek ú. n. fizikai lényege. 2. A szubstancia, mely a theologiai nyelvhasználatban gyakran és a bölcseletben általában magánvaló (quod substat), szemben a járulékokkal: az a való, mely magában létezik és nem másban, mint belső alanyban (ens existens in se et non in alio tamquam subiecto intrinsecae inhaesionis). A theologiai nyelvhasználatban azonban igen gyakran és a szentháromságtanban mindig: a magánvaló lényege. 3. A ter­mészet = a teljes léttartalom a tevékenység szempontjából tekintve; ami sztatikai szempontból lényeg, az dinamikailag tekintve természet, a tevékeny­ségek közvetett elve (principium quo agendi remotum).

Istenben három: 1. A υπόστασις (suppositum =a magánakvaló, önálló való), vagyis a teljes magánvaló, mely nemcsak magában áll, mint a szubstancia általában, hanem magának is van, amennyiben nincs máshoz kötve, mint annak fizikai vagy lényegi része (mint pl. a kar az emberhez, a lélek a testhez). A teljes magánvalót jellemzi tehát a (maga nemében) hiánytalan léttartalom és a közölhetetlenség. A teljes magánvaló zárt lét- és tevékenységkört alkot, egészen magának való, és ennyiben a tevékenységeinek birtokosa és alanya (principium quod agendi): actiones sunt suppositorum. 2. A szubszisztencia konkrét értelemben azonos a suppositummal; absztrakt értelemben a suppositumnak, vagyis a teljes magánvalónak létmódja. Tehát a suppositum szubszisztál = a magánakvaló önállóan létezik. 3. A személy = eszes magánvaló, vagyis az a való, melynek zárt önállósága, magánakvalósága abban áll, hogy (leg­alább képességileg) tudatának és akaratának hatalmában tartja magát: tuda­tos és önhatalmú, önjogú (sui iuris) való. Ezt mondja ki Boethius híres meg­határozása is: persona est rationalis naturae individua substantia. A személy tehát egyed, mely létmódjára nézve magánvaló, léttartalmára nézve eszes; a tényleges öntudatosság nem tartozik a személy fogalmához.

"Isten lényegében egy, személyében három."

Azonban meg kell állapítanunk, hogy azok a kifejezések, amelyekben a Szentháromság tanát idézni szoktuk, sok félreértésre adnak alkalmat, és sok homályt támasztanak, amely nem a Szentháromság titkának a homálya. "Isten lényegében egy" - így szoktuk magyar fordításban idézni a Szentháromság tanának régi megszövegezését. Ez úgy hangzik, mintha azt akarnánk vele mondani, hogy Istenben az a fontos, ami benne egy, s az, ami benne három, már mellékes. Hiszen "lényeg" alatt ma rendesen olyasmit értünk, ami "lényeges", s amihez képest minden egyéb "lényegtelen". Pedig a Szentháromság tana arról szól, hogy Istenben van olyan háromság is, amely nem kevésbé lényeges, mint az Ő egy-volta! Nem is a szó mai értelmében vett "lényegről" van itt szó, hanem inkább úgy adhatnánk vissza a Szentháromság tanának ezt az első tételét, hogy "Isten lényében egy". Vagyis egyszerűen: csak egy Isten van és nincs több. Ezen van a hangsúly mindenekelőtt. Akik tehát a Szentháromság tanát azzal vádolják és azon a címen utasítják el maguktól, hogy az megbontja az egyistenhitet és lecsúszik annak tiszta magasságaiból a pogányság többistenhitének a mélységeibe, vagy legalább is az azok felé vezető lejtőre, - azok nem jól figyeltek oda, hogy mit is mond ez a tanítás. Talán egyáltalán nem is oda figyeltek, ahova kellett volna: ahonnan tisztán és hitelesen hangzott volna feléjük a Szentháromság tana, hanem csak eltorzult és elfajult formáival találkoztak, és ezek alapján alkották meg róla elítélő véleményüket. Ebben az elítélő véleményben lehet sok minden, amivel szívből egyetérthetünk, de ami magát a Szentháromság tanát egyáltalán nem érinti. Mert az, eredeti és tiszta formájában, mielőtt bármi másról szólna, mindenekelőtt szilárdan leszögezi magát az egyistenhit álláspontjára. Sőt azt kell mondanunk: részben éppen az egyistenhit védelme érdekében született meg a Szentháromság tana. Amikor az ókori keresztyén egyház ezt a tant megfogalmazta és dogmájaként kimondta, ezzel egyebek között éppen annak akarta útját állni, hogy az egy Isten mellé bárki még egy második vagy harmadik isteni "lényt" állítson Jézus Krisztusban, illetőleg a Szent Lélekben. Ezért hangsúlyozta azt, hogy "Isten lényében egy", és csak azután tért rá az Istenben levő hármasságra, az Atya, Fiú, Szent Lélek "három személyére".

Ez a "személy" szó aztán megint nagyon félreérthető a mai ember számára. Más nyelveken és más korokban jó szolgálatokat tehetett, de ahogy a mi mai fülünkben cseng, több zavart támaszt a Szentháromság kérdése körül, mint amennyi hasznát láthatjuk. Hiszen "három személy" a mi számunkra éppen azt jelenti, ami ellen már óvást emelt az előző tétel: azt a három "lényt", amelyre nem szabad gondolnunk, mert "lényében" egy az Isten. Ha e helyett más kifejezést keresünk, amely hívebben adja vissza azt, amit a Szentháromság tanával eredetileg mondani akartak, akkor még a "létforma" kínálkozik legalkalmasabbnak. Tehát arról van szó, hogy "Isten létformájában három". Más szóval: egy Isten van, de ez az egy Isten háromféleképpen van: úgyis van, mint Atya; úgy is van, mint Fiú, és úgy is van, mint Szent Lélek. Az, hogy Ő úgyis van, mint "Atya Isten", azt jelenti, hogy minden egyéb fölött, ami csak létezik, elérhetetlen magasságban, semmi egyébbel össze nem hasonlítható módon éli életét; minden Őtőle függ, mint Teremtőjétől, de Ő maga semmitől nem függ; ezért róla a mi ehhez a világhoz tapadt elménkkel soha fogalmat nem alkothatunk; számunkra az ő titokzatos valósága örökre megközelíthetetlen. Áthidalhatatlan távolság választja el Őt minden teremtményétől, és így mitőlünk is. Ha itt meg kellene állnunk, akkor le kellene mondanunk arról, hogy Őhozzá valaha is komoly közünk lehessen. Hiszen megismerhetetlen maradna számunkra. Soha nem tudhatnánk, van-e velünk valamilyen komoly célja, van-e számunkra parancsa, amelynek engedelmeskednünk kell, van-e mit várnunk és remélnünk Őtőle? Csak titokzatos fenségének a lelkünkön átborzongó érzésével tekinthetnénk fel hozzá, a mi nagy mélységünkből az Ő káprázatos magasságai felé, és a rettentő távolság miatt, mely Őt tőlünk elválasztja, mit sem látnánk meg az Ő megfoghatatlan lényéből. Bizonyos, hogy Isten így is Isten. De nemcsak így! Az, hogy ő "Fiú Isten is", azt jelenti, hogy távoli fenségéből és rejtelmességéből kilépő, hozzánk aláereszkedő és közelgető, magát nekünk kijelentő Isten is egyúttal. Ennek köszönhetjük azt, hogy Őt megismerhetjük, és vele közösségre juthatunk. A "fiúságnak" a gondolatától itt természetesen távol kell tartanunk minden olyan, az emberi életből vett gondolatot, amely szerint az atya előbb van meg, és csak idők múltán születik meg a fiú, amiért is az atya nagyobb, erősebb, bölcsebb, és hozzá képest a fiú sokáig egészen alárendelt valaki. Inkább arra kell gondolnunk, milyen jelentősége volt a "fiúságnak" az ókori keleti pátriárkális viszonyok között, amikor a fiúban az egész ház népe az atya alteregóját láthatta, aki minden birtokának örököse, minden tekintélyének részese. És gondolhatunk arra a gyakran előforduló jelenségre, hogy a felnőtt fiú sokszor csakugyan kimetszett mása az atyának. Ugyanazok az arcvonások, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a szava- és eszejárása, mintha második életét élné a fiúban az atya. Amikor az Atya Isten, nem az időnek egy bizonyos pontján, hanem öröktől fogva mindörökké, kiárasztja magából a Fiú Isten életét, abban mintegy önnön lényének a tükörképét szemlélheti, és mi elénk is a maga hű mását vetíti, hogy abból Őt megismerhessük. Ugyanaz az Isten a Fiú is, de más módon: a magát kijelentő Isten létformájában. Világosan és találóan fejezi ki ezt a Biblia, amikor a Fiút egy más elnevezéssel úgy jelöli meg, mint az "Igét", amely - jobban mondva: aki - öröktől fogva "Istennél volt", és "Isten volt". A Fiú Isten tehát a megszólalásában élő Isten, az örök Szó, amelyben Isten önmagát kifejezi. Mivel Isten így is Isten, azért most már egészen más a mi helyzetünk. Az Ő magasságainak kápráztató fényébe nem látunk ugyan bele, de az a fény onnan felénk sugárzik és hozzánk érkezik, üzenetet hoz nekünk; és mi tudhatjuk: mik Istennek a parancsai és ígéretei számunkra. Így már lehetséges közösségre lépnünk Ővele. Sőt ezen felül, hogy a kör lezáródjék, Isten még úgy is van, mint Szent Lélek Isten. Ez azt jelenti, hogy olyan Istennek ismerjük Őt, aki fenséges messzeségeiből nemcsak közeleg felénk az Ő kijelentésében, hogy Őt megismerhessük, hanem egyenesen belénk helyezi életét, áthatja vele a mi életünket, és így von magával titokzatos életközösségbe. Annyira eggyé válik velünk, hogy már el sem különíthető sokszor: mi az a mi életünkben, ami a mienk, és ami az övé. És mind a három esetben ugyanarról az egy Istenről van szó, akin kívül nincs és nem is lehet más Isten. Ez éppen a teljességgel megfoghatatlan titok előttünk: hogyan élheti Isten ilyen háromféleképpen az Ő életét úgy, hogy azért mindig teljes valóságában Ő maga él abban? Erről csak akkor alkothatnánk értelmes fogalmat, ha ilyesmivel egyebütt is találkozhatnánk s ezért egyetemességekben beszélhetnénk róla. De ez Istennek egészen sajátos és egyedülálló titka, amelynek mását sehol nem találjuk meg. Minden más lénynek az a törvénye, hogy megvan a maga létformája, az az egyetlenegy létformája, amelynek módján létezik. Ha ismerjük ugyanannak a valóságnak néha több létformáját is, az csak azt jelenti, hogy több lehetséges létformája közül az egyik vagy a másik szerint létezik. De egyszerre mindig csak egy szerint. Levetheti az egyiket és helyébe felöltheti a másikat; átmehet a létezése az egyikből a másikba; de léteznie mindig annyit jelent, mint egy bizonyos létformában lennie. A pára vízzé sűrűsödhet, és a víz jéggé fagyhat, s az egyik annyira más módja a létezésnek, mint a másik, hogy a tapasztalat iskolájában vagy mások tanításából külön meg kell tanulnunk, hogy azért mindig ugyanaz a valóság áll előttünk az egyikben is, a másikban is. A hernyó begubózhat bábbá, abból kibontakozhat a lepke, s ezek is olyan különböző módjai a létezésnek, hogy szinte lehetetlen ráismernünk ugyanarra az élőlényre, amelyik átment valamennyin a nélkül, hogy azonosságát elveszítette volna. És az ilyen példákat szaporíthatnánk. Mi magunk is egész másfajta létezést folytatunk mint magzatok az anyaméhben, megint másfajtát mint gügyögő csecsszopók, megint másfajtát később, pedig közben megmaradtunk ki-ki sajátmagának. Az átváltozásnak ilyen jelenségeivel seregestől találkozunk, és ezért vannak róla értelmes fogalmaink is. De hogy ugyanaz a valóság egyszerre fejtse ki a maga létét három különböző létformájában, ez képtelenség a mi értelmünk számára. És Istenről mégis ezt állítjuk. Ő, akinek változhatatlan lényében nincs átalakulás, öröktől fogva mindörökké éli titokzatos életét úgy is, mint Atya Isten, úgy is, mint Fiú Isten, úgy is, mint Szent Lélek Isten. Ez az Ő senki és semmi mással meg nem osztható, egészen egyedülálló titka. Ne is akarjuk hát érthetővé tenni akár a sajátmagunk, akár bárki más számára!

Az egy isteni valóság, avagy természet, vagyis magától való lét három személyben szubszisztál; vagyis az egy isteni lényeg három személynek teljesen azonos birtoka.

E három személy és az isteni valóság viszonya: az isteni valóság és a három személy csak értékileg különböznek egymástól, nem valós különb­séggel (virtualiter, non realiter); az Atya, Fiú és Szentlélek egymástól valósan (metafizikailag) különböznek, még pedig azáltal, hogy a Fiú az Atyától öröktől fogva születik, s a Szentlélek az Atyától és Fiútól öröktől fogva származik.

Mennyire igaz a "sok beszédnek, sok az alja" szólás...!

Aki rengeteg következetlen tanítást és egyértelmű hazugságot akar olvasni, annak ajánlom tanulmányozásra ezt a javarészt személyeskedésre és gyalázkodásra épülő zagyvaságot.

Azt azért ne felejtsd el, hogy én (és általában a Tanúk), nem a másik személyének a támadásával adok hangsúlyt az érvelésemnek. A hazug és következetlen tanításokat támadom, melyek nagyon jól bizonyíthatóak, többek között a bibliahamisítás eszközét sem elvető módszerekkel.

De te, válogatott pocskondiázásoddal jól jellemezted magad már megint. Ez még akkor is erősen kétségbe vonná a szavaidat, ha történetesen igazat beszélnél!

Tipikus módszer a hamis próféták részéről, amikor a másik fél erkölcsi sárba döngölése a legfőbb eszközük. Ezzel persze meghazudtolva minden létező és ismert történelmi tényt, mert ez a lényeg.

Nem az a gond, ha valaki a bibliai igazság ismeretében, leleplezi a téves tanításokat, melyek értelemszerűen rossz gyümölcsöket teremtek az évszázadok során, hanem az a baj, mikor a másik oldal - meghazudtolva minden ellenkező tényt - letagadja azokat és a leleplezőt állítja be a saját helyére.

Na erre mondják a pszichológusok, hogy "tipikus".

Kérdező!? Olvasod te a bibliát? Valószínü nem,mrt akkor tudnád hogy Isten nemvárja el tőled hogy fogaddel a szentháromságot,mutassará ez hol van leírva !Az viszont levan irva ,hogy :Az az Isten parancsolata,hogy higyünk az Ő Fiának nevében.Valamit nagyon összekeversz a saját vesztedre.

Javaslat:olvasd az Evangéliumokat,és ne kérdezz butaságokat.