Úgy vagyok vele, hogy nagyon szeretnék hinni, de nem tudok. Más is van így vele?

Van az a történet Szókratészról, hogy belenyomja a tanítvány fejét a vízbe, és csak az utolsó pillanatban engedi el, majd azt mondja, hogy majd ha isten eléréséért kapálózol annyira, mint most a levegőért, akkor majd megtalálod.

Én már többször éreztem úgy, hogy közel ennyire akarok hinni, de mindig azt érzem, hogy változatlanul teljesen egyedül vagyok. Nagyon szeretném hinni, hogy van, aki meghallgat, de minden, amit tudok a világról, azt súgja, hogy csak egy túlfejlett agyú főemlős vagyok, aki kitalált magának egy úgynevezett "istent", aki nagyrészt a gyerekkorában meglévő tekintélyszemélyek útmutatásai alapján állt össze azért, hogy feloldjak egy kognitív disszonanciát. Nevezetesen azt, hogy meg fogok halni, és semmit nem tehetek ellene, illetve más dolgokat, amik ellen semmit nem tehetek, de úgy érzem, beléjük rokkanok, és nem tudok ezzel a tudattal együtt élni. Mihelyt pedig belátom, hogy erről van szó, máris látom a cilinderben a nyulat, és úgy érzem, még mélyebb letargiába süllyedek. Hiába akarok imádkozni, tudom, hogy semmit nem ér, mint ahogy nem ért semmit a történelem megszámlálhatatlanul sok szerencsétlenjének sem, akik idejekorán meghaltak, vagy kivégezték őket valami háborúban, vagy megfosztották őket a családjuktól. Nem is értem a hívőket, hogy képesek hinni bármiben. Isten még nem mentett meg soha senkit, csak az orvostudomány. Hogy lehet egyáltalán ezzel a tudattal együtt élni? Miért ne kössem fel pl. magam holnap, ha úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok és úgyse lesz jobb?

Ha mondjuk elhagyott az, akivel az életemet leélhettem volna, meg elszúrtam más fundamentális dolgokat?