Ha a rossz dolgokért nem istent kell okolni, mi értelme istennek hálát adni a jó dolgokért?

És mi van a sikeres vallásos emberekkel?

Amúgy a kérdésre: hálát adnod azért kell, hogy ne feledkezz meg alázatosnak lenni. Ha megfeledkezel az alázatról (nem megalázkodásról beszélek, hívhatnám szerénységnek is), akkor eluralkodhat rajtad a kevélység, és elhiteted magaddal, hogy a jó dolgokat csakis magadnak köszönheted. Ez az út pedig a romlásba visz, mert vakká válsz az igazságra.

Mindkét irány valójában nagyon gyakorlatias tanácsot fogalmaz meg. Ha a rossz dolgokért Istent (vagy mást) hibáztatod, akkor éppen, hogy önnön hibáid alól keresel felmentést. Anélkül viszont nem tudsz fejlődni, hogy nem ismered fel a saját hiányosságaid, vagy hogy hol követtél el hibát. Az önbecsapás pedig semmi jóra nem vezet.

Nem kell ezt szélsőségesen értelmezni. Ez nem azt jelenti, hogy jó dolgokat csakis egyedül Istennek köszönhetsz, és rossz dolgokat pedig csakis a saját hibád okozhat. Ez egyszerűen a józan mérlegelésről szól, hogy ne szálljon a fejedbe a dicsőség, és ne uralkodjon el a szívedben sértettség. Emlékezned kell arra, ha rossz dolog történik veled, hogy lehet, hogy te is hibáztál, és ha jó dolog történik veled, akkor lehet, hogy nem egyedül rajtad múlt. Ha ezek szerint élsz, érezhetően derűsebbek lesznek a mindennapjaid. Ez a tapasztalatom.