Németh Szilárd a valóságban is olyan okos, barátságos ember amilyennek kinéz?

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,

Éreztem, megöl, ha hagyom,

Vigyorgott rám és ült meredten:

Az aranyon ült, az aranyon,

Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én

Simogattam. Ő remegett.

„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)

S meglékeltem a fejemet,

Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának

Tart talán?) S térdre hulltam ott.

A zúgó Élet partján voltunk,

Ketten voltunk, alkonyodott:

„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,

Nekem már várni nem szabad,

Engem szólítnak útra, kéjre

Titokzatos hívó szavak,

Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,

Az én belsőm fekély, galád.

Az én szivem mégis az áldott:

Az Élet marta fel, a Vágy.

Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,

Ezer sátor vár énreám,

Idegen nap, idegen balzsam,

Idegen mámor, új leány,

Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,

Minden, mi új, felém üget,

Szent zűrzavar az én sok álmom,

Neked minden álmod süket,

Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.

Én nyöszörögtem. A habok

Az üzenetet egyre hozták:

Várunk. Van-e már aranyod?

Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,

Husába vájtam kezemet,

Téptem, cibáltam. Mindhiába.

Aranya csörgött. Nevetett.

Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,

A vérem hull, hull, egyre hull,

Messziről hívnak, szólongatnak

És mi csak csatázunk vadul:

Én s a disznófejű Nagyúr.

(Ady Endre)