Milyen érzés szépnek lenni?

Egy szép emberre sokan irigyek, jól mondta a hármas. Automatikusan azt látják, hogy ő szép, vagyis biztos "állandóan a külsejével foglalkozik, vagyis biztos minden máshoz síkhülye és nyugodtan lehet szidni, mert egy életképtelen. Meg nekem nem is ez az esetem. Nézd csak azt az anyajegyet a füle mögött, egy banya a nő!" A szépség vonzza a szidalmakat, álbarátokat, az apró jellegeket felnagyítják, a kákán is csomót keresnek, felszínesek. Ezek miatt akár tényleg létrejöhet az az állapot, hogy többet és még többet foglalkozzon a külsejével. (Ami sose lesz tökéletes, viszont így lehet pl. anorexiás egy amúgy teljesen egészséges ember)

Amikor látok plasztikai műtétekről kérdéseket, azokat is rögtön lehurrogják, pedig lehet szép is az eredmény, de az emberek arra is azt mondanák, hogy csúnya, fúj, ez nem igazi, műnő.

Viszont, lehet, hogy valaki szép és tényleg állandóan a külsejével foglalkozik, szépen szerintem nagyobb a veszélye, hogy beképzeltté, felszínessé válj, ami ellen küzdeni kell úgy, hogy közben állandóan dicsérnek a hozzád közel állók. A szépség egy harc.

A szép embert az azonos neműek vetélytársnak látják, mindenki fél, hogy őt választja a kiszemelt/ő kap előléptetést a semmiért, mert a szépségéért nem csinált semmit.

Az is lehet, hogy valaki megunja, hogy a szépsége miatt kap meg mindent, mert ő nem csak egy külső, hanem egy emberi lény, akinek vannak gondolatai is... például olvastam egy szép fiatal színésznőtől egy interjút, hogy ő a külseje miatt könnyebben kap munkát (többször volt meztelen jelenete is), de egyszer megelégelte, és majdnem leborotválta a haját, hogy meglássák benne a többi dolgot is. Szóval a szépség lehet börtön.

És végül ha szép vagy, magadat nem látod (hacsak nem állsz egész nap a tükör előtt, ami már régen rossz), szóval olyan nagy előnyöd nem származik belőle közvetlenül. De például egy apukaként nagy öröm, ha a lányod szép, akkor büszkén nézheted egész nap, adja a boldogsághormonokat. Vagy akár a tesód, vagy szerelmed, vagy barátod, stb.

És a szépség mulandó, 30 évesen máris máshogy nézel ki, mint 20 évesen, mindig jönnek az új 20 évesek, te pedig már 50 vagy, és akkor vagy kapkodsz a megmaradt pár dicséret után és a külsőd rabja vagy, vagy nem érdekel, mert a ráncok is az élethez tartoznak és élsz békésen a jól (valószínűleg nem a külsőddel) felépített életedben.