Vannak még itt olyan nők/lányok akiket relatíve sokat szekáltak a külsejükkel a férfiak?

Nemcsak férfiak, hanem mindenki piszkált, hogy sovány vagyok. Egyébként visszanézve a képeket, nem voltam betegesen sovány, csak vékony, és még gyerek voltam.

Most viszont mindenki irigykedik, mert mára a legtöbb ismerősöm elhízott. Én meg a kis plusz kilókkal sem vagyok túlsúlyos, inkább most lettem normál alkat :D

Eljön majd a te időd is!

Kedves Kérdező, és más hasonló!

Engem ugyan nem ért szekálás sorozatosan, de itt a válaszom rá. A 18-19-es válaszokat én írtam. Igaz, pontokat nem kaptam rá, nem is vártam :)))

Nekem ez az életszemléletem amiket ott leírtam.

https://www.gyakorikerdesek.hu/emberek__emberi-tulajdonsagok..

Anno az egész általános iskolát végig szenvedtem.

Én voltam a legkorábban érő lány, nagyon sokáig a magasabbak között voltam a tornasorban. A mellem is elég hamar kezdett el nőni (8 évesen már B-s volt, ami most, közel 20 éves koromra már F-es lett), és nagyon rossz érzés volt, hogy máshogy nézek ki, mint a legtöbb kislány.

Mentálisan is más voltam. Nem érdekeltek az idióta, fogócska szerű mozgásos játékok, ellentétben imádtam, és lehetett is velem az élet nagy dolgairól komolyan beszélgetni, csak akkor még senkit nem érdekelt a világnézetem, és a filozófiai gondolatmenetem, így egyedül maradtam. 😂

Aztán 13 éves korom körül kezdtek el a többiek is megugrani, én addigra már rég megálltam a növésben, így a tornasor legvégére kerültem, és még a legalacsonyabb kislány is túlnőtt.

Mellette pedig közel 20 kiló súlyfelesleg volt rajtam, amit hála Istennek, komoly munkával és elszántsággal, illetve a cukorbetegségre való hajlamom felismerésével már “elküldtem melegebb éghajlatokra”.

Ekkor kezdtem el ténylegesen utálni magam. Éreztem, hogy van bennem egy óriási kettősség: kívül egy alacsony, ám de extrém módon elhízott lány voltam, de belül egy megértő, komoly személy voltam, aki soha senkit nem akart bántani, és nem voltak előítéletei mások felé, mégis állandóan a nevetség tárgya lettem.

A volt zaklatóimat én még ma sem nevezném férfinek, bár hála Istennek, már semmi kapcsolatom nincs velük, és különben is már 99%, hogy nem ismernének fel az utcán.

Állandóan megszégyenítettek, ellentétben nem vették a fáradságot, hogy egy kicsit is megismerjenek.

Akiket a legjobb barátaimnak hittem, a bajban már nem tartottak ki mellettem, és kerestek maguknak jobb, “menőbb” partnereket, illetve szó szerint levegőnek néztek.

Ergó...rengeteget tudnék erről az időszakról beszélni, de nem szeretnék többet, mert azzal a legmélyebb sebeimet tépném fel.

Nem túlzok, majdnem öngyilkosságba menekültem, de nagyon boldog vagyok, hogy nem tettem meg, mert akkor nem élhetnének át azt a boldogságot, azt az örömöt, ami minden nap körülvesz... többek között azt, hogy élek! Mert már ténylegesen ÉLEK...kívül és belül is. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy legyőzzem a betegségemet. Mert a zaklatóimnak fogalma sem volt, hogy mennyire súlyos anyagcsere problémám volt. Persze tudom, könnyebb volt beállni a “ne zabálj annyit, te fogyatékos dagadék” oldalra.

Most pedig mindenki az alkatom csodájára jár.

A külső és a belső világom már tökéletes összhangban van.

Könnyű úgy a világra jönni, hogy az embernek semmit nem kell tenni azért, hogy egészséges és “hibátlan” legyen, és én arra vagyok a legbüszkébb, hogy a sokak által szexisnek tartott alkatom kialakítása kemény munka volt, és mindezt egyedül értem el.

Engem is piszkáltak egész általánosban, ami az akkori önértékelésemnek biztos nem tett jót. Egyébként főleg a sűrű, göndör hajam miatt röhögtek rajtam, de igaziból minden kis pici hibán fennakadtak és már lehetett is szívatni vele. Hál' isten, azóta se láttam egyiküket sem.

Szerintem azért nem lehet békén hagyni, aki nem jön be, mert ez egy k...a nagy poén nekik.

Engem is szekáltak kiskoromban a suliban, én nagyon későn érő típus voltam/vagyok. Alacsony is voltam, vékony is, nem volt semmi mellem, bármit megtettem volna, hogy nőjek vagy hízzak egy kicsit.

Kb. 16 éves koromra volt egy fordulópont, megnőttek a melleim, és egy kicsit híztam is, az a lényeg, nem voltam már piszkafa többé. Elkezdtem jól érezni magam a bőrömben, és ekkor már a legközelebbi családtagjaimtól is kaptam beszólásokat, hogy kövér vagyok. (165 centimmel 56 kilónál sohasem voltam több, max. S-es méretű ruhákat hordtam mindig is.) Hihetetlenül rosszul estek ezek a beszólások, főleg úgy, hogy egész életemben piszkáltak valamivel, elkezdtem koplalni, de hát ugye a szervezetem egy egészséges mértéket próbált tartani, szóval sokra nem mentem a éhezéssel és a tornával, a mellem nem lett kisebb sehogy sem. Csak az önbizalmam lett egyre kevesebb, és mindig azt éreztem, soha nem vagyok tökéletes, nem jó így. Hazudnék, ha az mondanám, hogy nem zavar még mindig, hogy kapok a testalkatomra megjegyzéseket, valamikor túl kövérnek látom magam, az aktuális megjegyzésektől függ az énképem. Egyszer csak kinövöm ezt, hogy ezzel foglalkozzak, de még mindig rettenetesen tud esni, ha valaki diéta tanácsokat ad, vagy edzésre buzdít, mert nem vagyok modell-alkat (soha nem is leszek, mivel nem vagyok égimeszelő).