Melyik a kedvenc versetek?

Nekem ez:

Mért van az, hogyha elmegyek az utcán melletted,

Te még arra sem méltatsz, hogy erre nézz?

Mért van az, hogyha balra fordulok, akkor már biztos,

Hogy gondolkodás nélkül jobbra mész?

Nem vagyok mérgező! Elmondtam már százszor!

Nem kell magadat velem mérgezned!

Csak egy szóra! Kérlek! Elmondom, és mehetsz!

Csak azt kérem, hogy figyelj, nem kell élvezned!

Utána mondom: Tényleg, mehetsz!

Elmondom szépen, nyugodtan neked!

Elmondom, aztán sírhatsz, ríhatsz,

MERT ABBAN NEM LESZ KÖSZÖNETED!

Csak egy durva k_rva! Ez lettél, kérlek! Szar rím!

Nem érdekel, annyi a kín,

Hogy nem érdekel, mit beszélek,

K_rva élet!

József Attila-Kopogtatás nélkül

Kányádi Sándor- Viseltes szókkal

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

"Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."

Nincs konkrét kedvencem, de ezt pl. nagyon szeretem.

Én reggel szeretnék vacsorázni,

éjjel fogat mosni,

délben krimit nézni,

hajnalban lepkét fogni.

De sajnos nem lehet.

Nincs lepkehálóm.

Nem tudom pontosan kifejezni,

amit érzek, ezért vagy hallgatok,

vagy azt mondom, amit mindenki mond.

Így, remélem, hogy megértenek.

ágai ágnes

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

József Attila - Óda

"Hetedik ecloga," by Radnóti Miklós

annotated by Ferenc Gerlits

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július

Azért ez a kedvencem, mert annyira átadja mindazt, amit érzett, a gondolatait, hogy teljesen bele tudom magam képzelni a helyzetébe. Olyan, mintha átélném vele ezt helyzetet. És a költői képek is nagyon ütősek.