Miért érzem magam szánalmasnak, amiért 22 évesen még nem voltam lánnyal? Hogyan változtassak ezen?

A kézenfekvő válasz persze az, hogy kerítsek egy csajt. De annyira leértékelődtem a saját szememben, annyira megvetem magam az eddigi életemért, hogy ennyi dühvel és szégyennel arra se tudom rávenni magam, hogy beiratkozzak egy tánctanfolyamra, vagy bárhova, ahol ismerkedhetnék. Félek, hogy megérzik a rutintalanságomat. Az utcán menve, buszon utazva, vagy az egyetemen, sok fiatalt látva is mindig azon morfondírozok, hogy vajon nem én vagyok-e a velem egy légtérben lévő emberek között az egyetlen, aki még soha nem szexelt. Annyira gyereknek érzem magam. Mindenki más már rég túllépett ezen és meglépte a következő szintet a felnőtté válás irányába. Én meg maszturbálok, mint egy pisis. Ráadásul nagyon régen kezdtem, már óvodás koromban. Emellett pedig tovább rontja a helyzetet, hogy lábimádó vagyok, vagyis sokkal több inger ér, mint másokat. Olyan, mintha minden papucsos lány csak engem akarna megszívatni. Amúgy meg lenne mire büszkének lennem, mert minden másban jó vagyok, jól tanulok, jó egyetemre járok, vannak barátaim, tudok vezetni, ami világosan látom, hogy előny a lányoknál - de mindezek dacára rohadt mérges vagyok magamra. Van valami gondom az intimitással. Valahogy nem tudom közel engedni magamhoz az embereket és elfog a félelem, ha egy lány közeledik felém.