Mit gondoltok erről a novelláról?

Ez az egyik első novellám, leginkább olyan mint egy levél, ezért nincs benne sok párbeszéd, és eléggé rövid,közel sem tökéletes, sőt...

Holnap

Tudnod kell, hogy nagyon fájt, mikor elmentél. Úgy éreztem, hogy belül szétszakadtam és összetörtem. Nélküled nem voltam igazi. Azt hittem, hogy sohasem tudok majd felállni a padlóról. Mert az, hogy meghaltál teljesen megölt lelkileg, belül üres lettem és sivár, mint egy doboz, amiből kivettek minden értéket, és megmaradt az ócska karton.

Emlékszem, beteg voltál, tudtam, hogy el fogsz menni, hogy itt hagysz, de nem így gondoltam, azt hittem, hogy még évekig velünk leszel, sőt, leginkább, hogy sohasem halsz meg, hogy itt maradsz nekem örökkön-örökké. Elaltattál egy jóleső érzésben, egy tündérmesébe vezettél, emlék-szem, azt mondtad, hogy soha nem hagysz itt. És én hittem neked, teljes szívemből. Még most is hinni akarok neked. Vagy benned. Bennünk. Szeretném a tündérmesém visszakapni, az elvesztegetett napokat visszahozni, a ki nem mondott „Szeretlek!”-eket kimondani. Szeretném hallani a hangod, szeretném, hogy átölelj még egyszer, szeretném még utoljára megszorítani a kezed. Szeretném hallani, ahogy azt mondod:

- Mindig van egy új nap. Minden rendben lesz, kicsim. Holnap minden megoldódik, higgy nekem!

Én pedig csak ennyit suttognék: - Hiszek neked.

És egy puszit nyomnék az arcodra. Beszívnám a parfümöd illatát, amiről mindig tudtam, hogy a tied, mindig felismertem és fel fogom ismerni, bárhol is járok. És magamhoz ölelnélek és a kedvenc piros pulcsidban lennél, tudod, amin van két fehér margaréta. És nem lennél beteg, hanem olyan lennél, mint amilyen a kiskori emlékeimben: hosszú barna hajad lobogna mögötted, és újra erős lennél, felemelnél, és addig pörgetnél, amíg el nem esünk. És akkor együtt nevetnénk, hasfájásig.

Hiányzol, annyira nagyon hiányzol. Csak akarom, hogy tudd, hogy szeretlek és soha nem felejtelek el. Soha, soha, sohasem.