Milyen lett a mesém?

Kicsit javítottam a történeten.

Ha esetleg olvasod, vagy valaki más olvassa ezt a kérdést és ezt a mesét is, akkor erre is kérnék egy véleményt.

Valaminek a kezdete.

Egy piciny kutyus voltam, mikor rettentő szörnyűség esett meg velem. Egy férfi vitt el édesanyámtól, kinek majd elvesztem a markában olyan nagy volt, én pedig olyan pici. Attól féltem, kezeivel összeroppantja kicsiny testem. Éreztem ahogy a férfi megy, az ember léptei messze visznek. Nyüszíteni kezdtem édesanyám után, de minden hiába, elrabolómat nem hatottam meg. Egy szobába vittek, a szobában körbe ketrecek, a ketrecekben szörnyen nagy vadállatok voltak hatalmas pofával és éles fogakkal. A rémisztő lények csak üvöltöttek és üvöltöttek. Nem tudtam elképzelni, mit akarnak tőlem, kicsiny teremtéstől, így csak sírtam, nyüszítettem a félelemtől, majd letettek a földre. A padlón fehér festés volt, én pedig a közepén ültem. Köröttem morogtak és csak morogtak a rémisztő lények, moccanni sem mertem.

A gyenge fénnyel megvilágított szoba egyik sarkából a férfi egy nagy ketrecet cibált hozzám, benne még a többinél is hatalmasabb állkapcsú lény. Mikor mellém ért a ketreccel, ő maga a festés szélére ment, mormogni kezdett valamit, majd kezeit a földre, a festésre tette ami kékes fénnyel izzani kezdett. Égető fájdalmat éreztem egész testemben, nagyon fájt, elájultam. Mikor fölébredtem, egy pici lány kezében találtam magam. Pitének nevezett és ölelgetett a pici, barna hajú zöldszemű emberlény.

Ekkor még nem tudtam mi lett belőlem...

A kislány és én is nagyobbak lettünk, megkedveltem. Rengeteget törődött velem. Egyszer aztán egy esős napon a gazdám sétálni indult, én vele tartottam, rövid lábacskáimat szedtem magam után, alig értem utol, olyan nagyokat lépett. Egy falu elesettebb felében barangoltunk, nem ismertük a helyet. A szűk utcán alig fordult meg valaki, nem is csoda, a hatalmas pocsolyák mellett megannyi szemét bűzölgött, még az eső sem nyomta el a szagát. A mai napig undorodom ettől a büdös, koszos és amúgy sem szimpatikus helytől. Ahogy haladunk az utcán, egy faállványokkal megrakott részre érünk, az egyik házhoz tartozik az építmény, de a szűk utca miatt, most az egészet elfoglalja, így alatta kellett átkelnünk.

Ekkor esett meg, hogy egy maszkos férfi rontott ki az állványozott házból és elkapta gazdám karját, próbálta magával ráncigálni, de a kis hölgy ellenkezett, én pedig megugattam a férfit. Pici voltam a hatalmas emberhez képest, de rámordultam, majd kisvártatva elhatároztam: „Megvédem gazdámat!”.

Teljes erőmmel a férfi bokájának estem, amivel el is tereltem a figyelmét, de csak egy pillanatra. Gonosz tekintetével rám nézett, majd rántott egyet a lábán és én az egyik faoszlopnak csapódtam.

Nagyot reccsentem, testem sajogni kezdett, éreztem, több csontom is eltörött, itt a vég. Elkeseredtem, elveszítem gazdámat, mint egykor édesanyámat, de ezen gondolatot követően váratlan dolog történt. Hatalmas düh uralkodott el rajtam, úgy éreztem mintha testem lángolna, majd enyhe fájdalom követte ezt, bevillantak a régi emlékek, mikor egy sötét szobába vittek. Aztán... Mintha erőre kaptam volna, a dühöm úgy irányított, egyenesen a banditára vetettem magam. Nem tudtam hogyan, de leterítettem és a jobb karját, ami gazdámat húzta, szinte teljesen letéptem a helyéről, talán csak a még el nem szakadt bőre tartotta a helyén. A férfi megrémült, a földön fekve lábaival próbált távolságot tartani tőlem, majd bal kezével lógó karját megmarkolta és futásnak eredt. Megijedtem, nem tudtam, hogy jutottam ekkora erőhöz. Gazdámra néztem aki a földön ülve. kerek, nagy szemekkel figyelt.

Megpróbáltam magamra vetni tekintetemet, éreztem, valami más. Nagyobb vagyok, az egyik pocsolyához siettem, láttam magamat. Egy nagy, vöröses bundájú szörny voltam, olyan széles pofával amit ember ritkán lát. Megrémültem önmagamtól, gazdám kezei közé igyekeztem. Eleinte félve húzódott hátrafelé, majd mikor karjai közé próbáltam nyomni óriási testemet, már nem félt, átölelt, nyakamnak nyomta arcát, simogatni és egyszerre sírni kezdett én pedig csak bújtam és bújtam hozzá.

Később, még zokogása közben így szólt hozzám: „köszönöm..., köszönöm..., szeretlek Pite!”

Aztán úgy éreztem, karjai egyre inkább átérnek. Visszaváltoztam kicsivé, ő még hosszú percekig sírdogált, aztán már csak szipogott. Mikor megnyugodtunk mindketten, ő a kezébe vett, úgy vitt tovább engem.

Ekkor jöttem rá, mi is történhetett velem akkor, azon a napon.