Miért olyan gyönyörűek a tragédiák?

Régebben utáltam a tragédiákat, mert... mert tragédiák. "Rosszul" végződtek, nem volt happy end benne, nem tudtam a végén hátradőlni és azt gondolni, milyen jó is volt ezt megnézni / elolvasni.

Egy ideje viszont nagyon megszerettem őket. Nem tudom, mi, de van valami gyönyörű abban a fájdalomban, reménytelenségben, magányban (stb.), amit elénk tárnak. A tragikus hős (vagy hősök) megpróbáltatásai, a szenvedéseik és a kitartásuk valahogy magával ragad és jobban leköt, mint egy zseniális fantasy regény. Valamiért a legszebbnek egy karakter halálát tartom, főleg akkor, ha előtte végigkísértem a fájdalmas eseményeken és láthatom, ahogy ott áll, tudja, hogy meg fog halni és nem tehet ellene semmit, majd tulajdonképpen feladja és szembenéz a sorsával. (De az sem rossz, ha tegyük fel bemutatnak egy vidám karaktert, akinek vagy van valami sötétebb háttértörténete vagy csak egy egyszerű pozitív személyiség átlagos élettel, mégis egy olyan szituációba kerül, ahol ugyan azzal kell szembenézzen, amit az előbb leírtam.)

Furcsa, mert csak távolról találom szépnek egy könyvben, előadásban vagy filmben, közelről egyáltalán nem ezt az oldalát látnám (ha én állnék ott - nyilván, vagy ha a szemem előtt történne meg, esetleg élőben látnám valamilyen platformon).

Szerintetek miért lehet ez? Akik ugyanígy vélekednek róla, miért szeretik? Akik nem értenek egyet, mit nem kedvelnek rajta? Mindenféle véleményre kíváncsi vagyok. :)