Folyamatosan a sírás kerülget már két napja, nem akarom hogy vége legyen. Mit tegyek?

A sírás kerülget enyhe kifejezés. Konkrétan 2 napja bőgök megállás nélkül, és felváltva vagy borzalmas fájdalmat vagy ürességet érzek.

Az a helyzet hogy tegnap véget ért a Vámpírnaplók című sorozat 8 év után, ami az életem egy meghatározó része volt. Hatodikos voltam amikor elkezdtem, ez már 6 éve volt. 6 éve vártam hétről hétre az új részt (a szüneteket kivéve, de ott is sokszor eszembe jutott), rengeteg erőt merítettem egyes karakterekből,rengeteget tanultam a történetből és sokszor nevettem és sírtam a szereplőkkel együtt, soha semmilyen sorozat nem váltott ki belőlem ennyi érzelmet és ekkora kötődést mint ez. Minden egyes szombat reggel az volt az első gondolatam hogy ma kijött az új rész, az izgalmasoknál meg tűkön ültem egész héten a folytatást várva.

Ne értsetek félre, nem vagyok sorozatfüggő. Volt 5-6 sorozat amit egész életemben néztem, de mindet csak elkezdtem, abbahagytam 2-3 évad után, nem váltott ki különös érdeklődést. A könyvek annál inkább, főleg egy hosszabb könyvsorozatnál éreztem amivel együtt sírtam és nevettem (pl.Harry Potter, ami a gyerekkorom egy meghatározó része volt) hogy megszakad a szívem ahogy vége lett, napokig/hetekig rányomta a bélyeget a hangulatomra az, amihez nagyon kötődtem érzelmileg.

A Vámpírnaplókat ráadásul az akkori legjobb barátnőmmel néztük (akit azóta teljesen megváltoztatott a gimi, már nem is beszélünk) és rengeteg emlékem kötődik ahhoz ahogy együtt nézzük, átbeszéljük, órákon át sztorizgatunk róla, meg eleve az általános iskolai boldog emlékeim is eszembe jutnak erről a sorozatról.

Vagy egy millió Youtube videót láttam ezalatt a 6 év alatt a Vámpírnaplókról, tegnap is vagy 20-30-at legalább megnéztem, amit nem tudom miért kínoztam magam vele mert csak méginkább sírtam rajta.

Semmihez nincs hangulatom szó szerint, mindenről ez jut eszembe, főleg zenékről, egyszerűen nem akarom elhinni hogy vége van, hogy nincs többé új rész. Olyan mintha a gyerekkorom egy részét szakították volna ki belőlem, ami azért is rossz, mert lassan 18 leszek, és ígyis rosszul vagyok a gondolattól hogy lassan itt a felnőttkor, ez még csak rontott a helyzeten.

Mit tegyek? A könyveknél könnyű, ott újraolvasom és felfedezek apróbb részleteket, esetleg fanfictionokat olvasok lezáratlan szálakról. De ez más. Újranézhetem de az már nem lesz ugyanolyan, és hiányozni fog belőle az a bizonyos izgalom, hiszen már előre tudom mi fog történni, és így legalább boldog emlékeim vannak ha visszagondolok rá, nem szeretném ha ez változna. Ráadásul egy több éves szépen lezárt történetet újrakezdeni furcsa érzés lenne. Lezáratlan fejezet sem maradt, minden olyan amilyennek lennie kell, gyönyörű befejezést kapott, ezt fanfictionokkal kár bolygatni.

Tudom, nem a világvége, hiszen nem egy embert vesztettem el, de esküszöm ez ugyanolyan rossz. Veszítettem már el közeli rokont, nem is egyet, és ez is ugyanolyan fájdalmat okoz, hiszen az életem, gyerekkorom egy darabja ért véget.

Van/volt valaki hasonló helyzetben? Mi erre a "gyógymód"? Vagy majd ahogy telik az idő, szépen lassan rendbejön minden?

(És nem az a gond hogy nincs szociális életem, vannak barátaim, sőt, még sportolok is, nem itt van a gond.)

17/l