Versek, amelyek nem a következőkről szólnak?

Gyóni Géza:

Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Ugy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakitó csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

LJózsef Attila: Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam –

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán – hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem – és ebbe más is belehalt már.

BALLADA A KALÓZOK SZERETŐJÉRŐL

Jennynek hívták, szőke volt és éhes,

s a szállodában üveget mosott,

hol elhamarkodott szeretkezések

szagát árasztották a bútorok.

S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,

s csiklandott ringyók részeg sikolyával:

ő a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,

vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:

megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap

markába titkon egy dénárt nyomott.

Ilyenkor mindig némán megköszönte

alázatosan vézna mosolyával,

és a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

És éjjel, ha kiment a folyosóra,

egy-egy éhes hím gyakran rálesett,

ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra

teperte le: s ő mindent engedett.

S mikor a férfi vállait harapta,

s mellét kereste borgőzös szájával:

ő a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S egy délben zaj támadt a tengerparton,

s találgatták mindnyájan az okát,

de ő felkacagott az utcasarkon,

és még otthon is nevetett tovább.

S hogy mosogatni hívták a konyhába,

a tányérokat eltolta karjával -

és a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S mikor félreverték a vészharangot,

s a kikötőben üvöltött a nép,

ő lassan elfütyült egy hosszú tangót

és hófehérre mosta a kezét,

s új ruhájában a párkányra hágott,

s a tengert nézte gonosz mosolyával,

hol a város előtt egy hajó állott,

nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte

rőt bombákkal akkor a várfalat,

és nem maradt, mikor leszállt az este,

kastély a várban s ház a vár alatt,

ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,

s a bronzoszlop a helytartó szobrával,

és nem maradt, csupán egy piszkos szálló

nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.

De ő még mindig az ablaknál állott,

s az éjszakába egy dalt énekelt,

és reggel a matróznép partraszállott,

és minden embert sorra láncra vert.

És akkor a hajósok vezetője

így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,

kit öljünk meg kívánságod szerint?"

S ő azt felelte: "Mind!"

S a tengerparton aznap alkonyatra

minden fán ötven ember lebegett,

és szemüket a héják csőre marta,

mint lógombócot éhes verebek.

S a hajó, míg a hullák rút farával

halotti táncot járt az est szele,

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával

eltűnt vele.

(Francois Villon)

Petőfi Sándor:Deákpályám,

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról