Szerinted melyek a legjobb kötelező olvasmányok, illetve klasszikusok ?

Szerintem a Légy Jó Mindhalálig nem csak egy jó olvasmány, de még pont jó időben is kötelező. Sokkal közelebb áll egy nyolcadikos gyerekhez ez a történet, mint például egy hatodikoshoz az Egri Csillagok.

Kevésbé kötelező, inkább a klasszikus kategória, de én Örkény, meg Kosztolányi művekkel szerettem kozépsuliban foglalkozni

Nekem ezek voltak a kedvenceim:

A két Lotti

Pál utcai fiúk

Egri csillagok

A kőszívű ember fiai

Szent Péter esernyője

Tartuffe

Rómeó és Júlia

Az arany virágcserép

Buddha szomorú

Igazából szerintem mindegyik kötelező jó, nem véletlenül választották őket kötelezőnek. Persze ettől függetlenül én is utáltam párat (Légy jó mindhalálig, Vörös és fekete, Candide, Mario és a varázsló).

A nem kötelező klasszikusok közül közül még nagyon szeretem Jane Austen könyveit, Émile Zola A Hölgyek Öröme című könyvét, Jókaitól az Egy magyar nábobot és A lélekidomárt, Mikszáthtól A beszélő köntöst, Gárdonyitól az Ida regényét, Tolkientől A Gyűrűk Urát, Fekete Istvántól meg mindent.

A legjobb olvasmányok általában nem tartoznak a kötelezők közé...

Ha tehetitek, olvassátok el az alábbikat, érdekelne a véleményetek:

Jókai: A kiskirályok, Fekete gyémántok (a polihisztor Berend a példaképem)

Moldova: Akit a mozdony füstje megcsapott, Tolvaj Ferdinánd, Égi szekér

Frederic Forsyth: A sakál napja

Szabó Pál: Talpalattnyi föld (164-szer olvastam... tényleg)

És egy hosszú idézet magától Rejtő Jenőtől A néma revolverek városa című művéből:

"Egy ideig lihegve küszködtek, közben azonban már mindent tudtak, láttak, megéreztek, azután minden átmenet nélkül egymás nyakába borultak és sírtak.

- Jöjjön, keressünk szállást valahol - mondta Madge.

- Nem megyek. Azt akarom, hogy itt legyek, ha visszanyeri az eszméletét. Megnyugtatja majd, ha engem lát, mert ez olyan tehetetlen...

Hallgattak. Egy lavórba ejtett mûszer csörgött, és valahol vízcsap zuhogott a folyosó végén. A két asszony nézte egymást. Felmérték szenvedéseiket, szerelmüket, azzal a gyanakvó, vizsgálódó pillantással, amellyel kitûnõ egyének új ismerõseikben parvenüt sejtenek.

- Maga? - kezdte Bunny.

- A felesége voltam...

Egy vastámlájú padra ültek a folyosón, ketten virrasztva, elfáradtan, egész életükkel, szenvedésektõl bágyadtan, sorsuk közösségében, két asszony, akik méltónak ítélték így, elsõ látásra a másik vesszõfutását sajátjukhoz viszonyítva. Mindegyik jó becslõ volt, mindegyik túl azon, hogy higgyen a boldogságban, és egyik sem volt még igazán boldog soha. Mindkettõ megméretett és szomorúnak találtatott.

- Amikor mondta, hogy mindenáron el kell utaznia, nem tartóztattam. Finnországból származom, ahol az iramszarvasnak nagy tuskót kötnek a nyakába, hogy ne tudjon gyorsan futni. Ilyen lett volna az élete mellettem... Hát hagytam... Menjen el tengerentúlra, ha úgy érzi, hogy ott megjavul...

- Igen. Így érzik... Ben is ezt mondta, hogy ott majd megjavul és kihozat, és most éppen kihozatott volna...

Madge kerekre nyílt szemmel nézett rá.

- Maga, édesem, még itt tart? Maga azt hiszi, hogy bennünket kivitetnek a férfiak? Hát nem tudja, hogy elõlünk vándorolnak ki?

A másik félve összehúzódott. Úgy látszik, õ is tudta ezt, de még nem merte közölni önmagával. Ez a Madge nem volt szentimentális. Általában józanul és pesszimizmusra hajló önkritikával, szókimondó bölcsességgel nézte az életet.

- Ez úgy van, hogy velünk nem lehet szakítani. Vagy kivándorol a férfi, vagy élete végéig velünk marad, szeret bennünket, fél tõlünk, és nem meri megmondani, hogy szívesen elmenne egy zenés kávéházba vagy szivarra gyújtana a szalonban, ahol ezt a függönyök miatt sajnos nem lehet. A mi kapcsolatunk a férfiakhoz, drágám, azon két ténykedésben merül ki, hogy jogosan elítéljük õket és indokolatlanul megbocsátunk nekik. És õk tisztában vannak azzal, hogy mindig igazunk van, tudják, hogy felettük állunk rendességünkkel, erkölcsünkkel és abban, hogy egyedül a világon mi ismerjük igazán hibáikat és pózaikat, tehát kellemetlenek leszünk rájuk nézve, mert szeretnék, ha hibáik ellenére, kerülõúton illetéktelen tiszteletet vívnának ki maguknak, és ez a törekvésük nálunk nevetségesen esélytelen. Ezért kivándorolnak. Beígérik, hogy kivisznek bennünket, és mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem visznek ki bennünket, mert elõlünk menekültek el. Örökké gyerekek maradnak, és mi örökké anyák, ezért õk mindig a rendet rombolják, mi örökké építjük. Õk kegyetlenek lehetnek, és mi megbocsáthatunk. Nekik ez, nekünk amaz elengedhetetlenül fontos. És így most, negyven évünkkel, amely okmányainkon tévesen negyvenkettõ, itt ülünk éjszaka a kórházban egy padon, és ha megkérdeznének bennünket, hogy akarjuk-e az egészet elölrõl kezdeni, azt felelnénk rá, "isten õrizz", de biztos, hogy elkezdenénk elölrõl mindent. Mert mindig azt mondjuk, hogy "isten õrizz", és azért mindig elkezdtük megint elölrõl. Ez az oka, hogy életünkben az étkezés és a takarítás gyönyörûségei uralkodtak. Nyelni és rendet csinálni! Ez a mi jelszavunk... És mivel látom, hogy ön elaludt, nem is folytatom a társalgást...

Egy fehér köpenyes orvos végigment a folyosón, és valahol lassú kondulásokkal elverte az éjfélt egy óra."

Méghogy Rejtő ponyva!!!