Regényt szeretnék írni, ez lenne az eleje. Jó ez így? Lécci olvassátok el, és írjatok véleményt!

Első fejezet

- Egyél egy kis pirítóst! – tolta apa elém a tányért bátorítóan mosolyogva.

Megráztam a fejem. Ha valami, akkor tuti, hogy apa „szuperpirítósa” lett volna a gyilkosom. Hiszen még a kávémat is nehezen tudtam lenyelni.

Apa megvonta a vállát, és visszabújt az újságja mögé. Anya lépett be a konyhába új fekete szoknyájában és vörös blúzában. Szőke, vállig érő haja frissen vasalt. Lehajolt apához egy csókra, majd felém fordult.

- Kicsim, egyél valamit!

- Jaj, anya, elhiszed, hogy nem bírok? – letettem a kávésbögrét és felálltam. – Megyek, rendbe teszem magam.

Aztán otthagytam őket. Bementem a fürdőszobámba, lekaptam magamról a köntöst, a pólót, meg a bugyit, és beálltam a zuhany alá. A forró víztől kicsit enyhült a gyomorgörcsöm. Az ember azt mondaná, hogy „Nem lehetsz ilyen hisztis, hiszen már egyszer megtörtént ez veled! Kapd össze magad és tedd a dolgod!” Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Igaz, egyszer már átestem a dolgon, de milyen vége lett?! Lúzer voltam, mert nem adtam magamra, mert csak a saját bánatommal törődtem, és mindenkit eltaszítottam magamtól. De ez nem ismétlődhet meg!

Na oké, íme az életem filmelőzetese: 15 éves vagyok, és épp a gimi első napjára készülök. Nem szokásom parázni, de most rám jött a pánik. Nem akarok megint a süllyesztőbe kerülni. Ez akkor történt meg, amikor ideköltöztünk New Yorkba, és új suliba kellett mennem. Akkor hetedikes voltam – tehát két éve történt. Előtte San Franciscóban éltünk. Megvolt mindenem, amire csak vágytam. Az életem tökéletes volt, amilyet mindenki kíván. Népszerű voltam a suliban, rengeteg barátom, meg csodálóm volt. Volt egy hatalmas házunk a külvárosban. Apa és anya rengeteget dolgoztak, mondván hogy „megteremtsék a körülményeket, nekem és a nővéremnek, Lilinek”. Apa védőügyvédként dolgozott, nagy sikereket aratott, meg minden, de ebbe most nem megyek bele. Anya fiatalkorában modell volt, bár nem annyira híres, legnagyobb sikerét a Mario Saldana által készített fotói jelentették. Aztán 18 évesen megszülte Lilit, úgyhogy „visszavonult”. Mostanában titkárnőként dolgozik valami menő cégnél, szúval elég jól keres.

A New Yorkba való költözésünket két dolog jelentette: az egyik a tragédia volt. Lilinek volt egy barátja, - Mike – akivel már vagy 4 éve együtt voltak. Felvetődött az ötlet, hogy összeköltöznek egy kisebb házban, de előtte még volt egy tervük: Floridába akartak menni egy két hetes kikapcsolódásra. Minden tökéletesen ment persze – de túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Repülőszerencsétlenségben mindketten életüket vesztették. A repülőn egyetlen túlélő sem volt. Még az óta sem hevertem ki. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Nagyon szoros volt a mi kapcsolatunk. Anyám helyett is anyám volt. Mindig meghallgatott, és segített. Az, hogy elköltöztünk, nem sokat segített. Néha még most is nagyon üresnek érzem magam, és őt hibáztatom, amiért itt hagyott egyedül. Tudom, hogy önzőnek tartasz… de gondolj bele: ha a számodra legfontosabb ember meghalna, hogy éreznéd magad? Most már csak apával tudok olyan jól ellenni, mint Lilivel, de még ez is messze van tőle.

Másik ok: munka. Apa kapott egy remek lehetőséget New Yorkban; – jó sok pénzt ígértek – pont kapóra is jött.

Nos, hát így kerültünk ide. Persze nagyon hiányoznak a rokonok, meg a barátok, na meg Adam – pasim volt, majdnem 4 hónapig, aztán szakítottunk a korkülönbség miatt: míg én még be se töltöttem a 13-amt, ő már 16 volt. Egyébként tuti pasi volt, nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is. Csak hát szex nélkül nem ment. De fontos része volt a életemnek, és az is marad.

Két nagyon jó barátom volt: Matt és Caroline. Mi uraltuk a sulit, én voltam a „királynő”, ők ketten meg a „segédeim”. A többi diák meg a „szolgák”, „alattvalók”. Vicces. Most bármit megtennék, hogy visszakapjam az életemet. Akár még a társadalmi létra legalját is bevállalnám. De hát… ezt dobta a gép. Az a dolgom, hogy a legjobbat hozzam ki belőle.