Írnátok véleményt az írásomról?

Igazából ez egy regény kezdete, arra lennék kíváncsi, hogy mennyire fog meg titeket a sztori, olvasnátok-e tovább ennyi alapján. Szívesen várok minden kritikát, legyen az bármilyen kíméletlen.

- It’s more than a feeling! When I hear that old song they used to play! – üvöltött együtt a rádióval David Hunter. Három napja szelték megállás nélkül az utat, ez idő alatt pedig csak a zene segítségével tudott higgadt maradni. Bal kezével magabiztosan szorította a kormányt, jobbjával pedig a dal ritmusát ütötte a műszerfalon. Néha kicsit megrázta a fejét, hogy a homlokába tévedt zsíros tincsek visszataláljanak helyükre. Sötétbarna haját még utazás közben is igyekezett úgy beállítani, hogy a lehető legelőnyösebb látszatot keltse. Aki nem szeretett volna bele a fiú hajába, az egész biztosan megadta volna magát az élénk mélykék szemeknek. Széles, erős állkapcsa és finoman ívelt ajkai egy magabiztos, de mégis gyengéd ember látszatát keltették. David bármelyik lányt megkaphatta, és ezzel nagyon is tisztában volt.

Öccsével tökéletes ellentétet alkottak. Nathant egyáltalán nem érdekelte, hogy áll szőke haja, öltözködése is unalmasnak számított. Világosbarna szemeiben David életvidámságának nyoma sem volt, az övében bánat és komorság lakozott. Úgy érezte, a környezetében élők összes gondja őrá tartozik, amitől aztán nagyon nehezen szakadt el egy-egy helytől. Pedig a Hunter testvérek az átlagosnál sokkal gyakrabban költöztek.

Legtöbbször az igazság rémisztő közelsége űzte tovább őket, de ezúttal más történt. Az ellenségeik nyomukra akadtak, és David tudta, hogy ez Nathan hibája. De azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy fölösleges volna ezt öccse szemére vetnie. Egyrészt, mert Nathan nyilván így is eleget rágódott a történteken, másrészt igazából nem is tehetett róla. Legalábbis a külvilág számára ismert Nathan nem.

- Gyerünk, Nathan! Legalább csinálj úgy, mintha élveznéd az életet! – bökte vállon öccsét, mikor véget ért a dalt, és kezdetét vette a reklámblokk. Látva, hogy Nathan ugyanazzal a szenvtelenséggel mered maga elé, David sóhajtott egyet. – Reménytelen vagy, ugye tudod?

Nathan arckifejezése nem változott, de belül alig tudta elviselni bátyja megjegyzéseit. Dave-et a jó szándék vezérelte, de egyszerűen vannak olyan pillanatok, amikor jobb, ha az ember csendben marad.

- Figyelj, ami történt, megtörtént – erősködött David. – Ha uralmába kerít a vágy, nem tehetsz semmit. Legközelebb majd miattam költözünk.

- Legközelebb, mi? – szólalt meg Nathan hosszú napok után először. – Mikor is vette át feletted az irányítást a vágy? – fordult bátyja felé.

David szeretett volna válaszolni, de végül becsukta a száját. Nathan durva nyelvén ez azt jelentette: hiába erőlködsz, még nem jött el az ideje, hogy továbblépjek. Inkább csak sóhajtott egyet, és feljebb tekerte a hangerőt. Aggasztotta Nathan viselkedése. Az önmarcangolás sosem jó, főleg, ha kivételesen önhibáján kívül követ el valaki valamit. Bárhogyan igyekeztek, bármennyit fejlesztették önuralmukat, az ösztönös vágyon nem tudtak felülkerekedni. Ez volt a magukfélék átka.