Mit gondoltok a novellám részletéről?

Egy ideje verseket írok, és nemrég belekezdtem egy történetbe. Elakadtam vele, így levezetésképpen írtam ezt a novellát. Ez az első hosszabb művem, ami már elkészült. Kíváncsi lennék, mi a véleményetek róla, és a stílusomról is.:)

Megvárta, amíg iszom egy kortyot, azután megszólalt: - Nos? – kérdezte felvonva fél szemöldökét.

– Mit akarsz tudni? – néztem rá, még mindig a bögrét szorongatva. Átmelegedett ujjaim reszketni kezdtek, mire még erősebben szorítottam magamhoz a poharat, hogy legalább a hangom biztos maradjon.

– Tudom, hogy hülye voltam tegnap, sajnálom. Ezért éjszakáztál a küszöbömön? – a hangja gyengéd volt, és ahogy végigsimított a karomon összerezzentem. Éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Nem bírtam ennyire közel lenni hozzá, és közben mégis ilyen távol.

Megráztam a fejem, mert már nem voltam biztos a hangomban. Amikor az első könnycsepp legördült az arcomon idegesen letöröltem a kézfejemmel.

Rám meredt. Nem tudta, mit mondjon, vagy tegyen. Végső soron ő is csak férfi volt. A női könnyekkel nem tudott mit kezdeni.

– Mondtam már, hogy sajnálom. Ne haragudj rám. Te vagy a legjobb barátom, és…- nem fejezte be, mert erre hangosan felzokogtam, és az egyik díszpárnába fúrtam az arcom. Éppen az elevenembe talált. A barátja vagyok. Mindig is az voltam. Mindig is az leszek, és nekem nem hiányzott ez az emlékeztetés. Főleg nem tőle.

Én a barátja voltam. Mindig.

Együtt futottunk a parkban, és amikor már nem bírtam volna tovább, ő biztatott, hogy ne adjam fel. Vigasztaltam, ha veszekedtek a menyasszonyával, és én segítettem kiválasztani az eljegyzési gyűrűt is. Én mindig ott voltam neki, de ő nekem soha. Úgy, ahogy én akartam, úgy soha. Egyedül voltam.

Az első könnycseppet még több követte. Úgy voltam ezzel, mint ahogy sok minden mással is: ha egyszer elkezdtem, nem tudtam abbahagyni.

A világom összetört, és a darabok szétszóródtak. Túl messzire ahhoz, hogy összerakjam őket.

A hátamat simogatta megnyugtatásképp, míg én a párnába zokogtam. Minden érintése égetett.

– Nyugodj meg. Semmi baj. – suttogta – Minden rendben lesz.

– Nem lesz! Sosem volt rendben. – szóltam reszelős hangon. – El kell mennem. – felemelkedtem a kanapéról, de elkapta a karom, és visszahúzott maga mellé. Az arcomat maga felé fordította, és kisöpört belőle pár könnyektől áztatott tincset.

– Mi a baj, Greta?

– Az igazat akarod hallani? – kérdeztem elfúló hangon. – Az igazság… Mekkora hülyeség az egész! Utálom ezt! Mindig is utáltam! – elkaptam a fejem, és kidörzsöltem egy könnycseppet fáradt szememből.

– Miről beszélsz?

– Rólad – felálltam, és pár tétova lépéssel az ajtóhoz mentem. A kulccsal kezdtem babrálni, de a zár nem adta meg magát remegő kezemnek. Idegesen a földhöz vágtam a kulcscsomót, és visszafordultam a szoba felé.

Szorosan mögöttem állt. A bejárati ajtó és a teste közé szorultam. Levegőért kaptam, de mintha hirtelen kiszippantották volna a szobából.

– Csak… csak engedj elmenni. Kérlek. – suttogtam.

– Nem. Nem engedlek, míg el nem mondod, hogy mi a fene folyik itt. Tudni akarom.

– Én meg le akarok ülni. – jelentettem ki, mire utat engedett, és ő is visszaült a kanapéra. A lehető legtávolabb foglaltam tőle helyet, ami nem volt könnyű a szűkös díványon.

Még mindig remegő kezemet az ölembe ejtettem. A szívem dübörgött, akár a gyorsvonat. Nem így képzeltem a nagy vallomást.

– Amikor tegnap azt mondtam, hogy féltelek, azt tényleg komolyan mondtam. Jobban féltelek, mint saját magamat. – reszkető ujjakkal a hajamba túrtam. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem tudnék senkit sem szeretni?

Gondolkozott, majd alig láthatóan bólintott. – Gyerekek voltunk még. És, ha jól emlékszem részeg voltál.

– Tizennyolc évesek. – helyesbítettem – És én nem fejeztem be azt a mondatot akkor. Nem tudnék senkit sem szeretni rajtad kívül. Ez…ez még ma is így van.

– Mióta? – a térdére könyökölt, arcát hatalmas tenyerébe temette.

– Mióta megismertelek. Tíz éve.

– Ez őrület. Miért nem mondtad el? Miért pont most?

– Féltem – feleltem vékony hangon. Ismét a sírás határán voltam, ahogy visszagondoltam a sok hazugságban együtt töltött évre. Mindvégig szerepet játszottam. A lehető legrosszabbat. A legjobb barát szerepét.

– Most mégis mit tegyek? – kérdezte, többnyire magától.

– Ne tegyél semmit. – mondtam.

– Nem! Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz.

– Ezért megyek el. – feleltem, és ismét elindultam az ajtó felé. Útközben felkaptam a kulcsot, amit elhajítottam, és biztos kézzel a zárba illesztettem. Ha még egy pillanatot maradok, biztosan megfulladok.

A beton lépcsőkön csak úgy száguldottam lefelé. Hallottam, ahogy nyílik az ajtaja, amit néhány másodperccel ezelőtt csuktam be magam mögött, reményeim szerint végleg.

Még jobban megszaporáztam a lépteim..:)

Megvárta, amíg iszom egy kortyot, azután megszólalt: - Nos? – kérdezte felvonva fél szemöldökét.

– Mit akarsz tudni? – néztem rá, még mindig a bögrét szorongatva. Átmelegedett ujjaim reszketni kezdtek, mire még erősebben szorítottam magamhoz a poharat, hogy legalább a hangom biztos maradjon.

– Tudom, hogy hülye voltam tegnap, sajnálom. Ezért éjszakáztál a küszöbömön? – a hangja gyengéd volt, és ahogy végigsimított a karomon összerezzentem. Éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Nem bírtam ennyire közel lenni hozzá, és közben mégis ilyen távol.

Megráztam a fejem, mert már nem voltam biztos a hangomban. Amikor az első könnycsepp legördült az arcomon idegesen letöröltem a kézfejemmel.

Rám meredt. Nem tudta, mit mondjon, vagy tegyen. Végső soron ő is csak férfi volt. A női könnyekkel nem tudott mit kezdeni.

– Mondtam már, hogy sajnálom. Ne haragudj rám. Te vagy a legjobb barátom, és…- nem fejezte be, mert erre hangosan felzokogtam, és az egyik díszpárnába fúrtam az arcom. Éppen az elevenembe talált. A barátja vagyok. Mindig is az voltam. Mindig is az leszek, és nekem nem hiányzott ez az emlékeztetés. Főleg nem tőle.

Én a barátja voltam. Mindig.

Együtt futottunk a parkban, és amikor már nem bírtam volna tovább, ő bíztatott, hogy ne adjam fel. Vigasztaltam, ha veszekedtek a menyasszonyával, és én segítettem kiválasztani az eljegyzési gyűrűt is. Én mindig ott voltam neki, de ő nekem soha. Úgy, ahogy én akartam, úgy soha. Egyedül voltam.

Az első könnycseppet még több követte. Úgy voltam ezzel, mint ahogy sok minden mással is: ha egyszer elkezdtem, nem tudtam abbahagyni.

A világom összetört, és a darabok szétszóródtak. Túl messzire ahhoz, hogy összerakjam őket.

A hátamat simogatta megnyugtatásképp, míg én a párnába zokogtam. Minden érintése égetett.

– Nyugodj meg. Semmi baj. – suttogta – Minden rendben lesz.

– Nem lesz! Sosem volt rendben. – szóltam reszelős hangon. – El kell mennem. – felemelkedtem a kanapéról, de elkapta a karom, és visszahúzott maga mellé. Az arcomat maga felé fordította, és kisöpört belőle pár könnyektől áztatott tincset.

– Mi a baj, Greta?

– Az igazat akarod hallani? – kérdeztem elfúló hangon. – Az igazság… Mekkora hülyeség az egész! Utálom ezt! Mindig is utáltam! – elkaptam a fejem, és kidörzsöltem egy könnycseppet fáradt szememből.

– Miről beszélsz?

– Rólad – felálltam, és pár tétova lépéssel az ajtóhoz mentem. A kulccsal kezdtem babrálni, de a zár nem adta meg magát remegő kezemnek. Idegesen a földhöz vágtam a kulcscsomót, és visszafordultam a szoba felé.

Szorosan mögöttem állt. A bejárati ajtó és a teste közé szorultam. Levegőért kaptam, de mintha hirtelen kiszippantották volna a szobából.

– Csak… csak engedj elmenni. Kérlek. – suttogtam.

– Nem. Nem engedlek, míg el nem mondod, hogy mi a fene folyik itt. Tudni akarom.

– Én meg le akarok ülni. – jelentettem ki, mire utat engedett, és ő is visszaült a kanapéra. A lehető legtávolabb foglaltam tőle helyet, ami nem volt könnyű a szűkös díványon.

Még mindig remegő kezemet az ölembe ejtettem. A szívem dübörgött, akár a gyorsvonat. Nem így képzeltem a nagy vallomást.

– Amikor tegnap azt mondtam, hogy féltelek, azt tényleg komolyan mondtam. Jobban féltelek, mint saját magamat. – reszkető ujjakkal a hajamba túrtam. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem tudnék senkit sem szeretni?

Gondolkozott, majd alig láthatóan bólintott. – Gyerekek voltunk még. És, ha jól emlékszem, részeg voltál.

– Tizennyolc évesek. – helyesbítettem – És én nem fejeztem be azt a mondatot akkor. Nem tudnék senkit sem szeretni rajtad kívül. Ez…ez még ma is így van.

– Mióta? – a térdére könyökölt, arcát hatalmas tenyerébe temette.

– Mióta megismertelek. Tíz éve.

– Ez őrület. Miért nem mondtad el? Miért pont most?

– Féltem – feleltem vékony hangon. Ismét a sírás határán voltam, ahogy visszagondoltam a sok hazugságban együtt töltött évre. Mindvégig szerepet játszottam. A lehető legrosszabbat. A legjobb barát szerepét.

– Most mégis mit tegyek? – kérdezte, többnyire magától.

– Ne tegyél semmit. – mondtam.

– Nem! Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz.

– Ezért megyek el. – feleltem, és ismét elindultam az ajtó felé. Útközben felkaptam a kulcsot, amit elhajítottam, és biztos kézzel a zárba illesztettem. Ha még egy pillanatot maradok, biztosan megfulladok.

A beton lépcsőkön csak úgy száguldottam lefelé. Hallottam, ahogy nyílik az ajtaja, amit néhány másodperccel ezelőtt csuktam be magam mögött, reményeim szerint végleg.

Még jobban megszaporáztam a lépteim.