Mit gondoltok a könyvem részletéről? Elolvasnátok egy ilyesmi témájú könyvet? Komoly kritikákat szeretnék, ha valakinek nincsen értelmes mondanivalója, azt kérem, hogy privátba írjon.

Íme.

Képzeljünk el egy viktóriánus stílusban berendezett szobát, csinos, városra tekintő ablakokkal.

Eléggé fülledt a levegő, ezért a szobában tartózkodó személyek közül egy testes asszonyság feláll, és kinyitja az ablakokat. Füst, és kutyaürülék együttes bűze szivárog be a négy fal közé, minek hatására a minden hölgy rosszallóan befogja az orrát. Az 1900-as évek elején járunk, szűkebben fogalmazva egy átlagos januári napon, Miss Trancy neves író- és színésznő teapartiján, rengeteg más híresség társaságában. Alaposabban szemügyre véve a többi résztvevőt, egy átlag ember úgy gondolhatja, hogy ezek remek körülmények közt töltötték el a gyerekkorukat. Nos, nagy rá az esély, hogy ők is így gondolják.

Azthinnék Londonban születtem, a gazdag és jómódú Whitecliff szülők egyetlen gyermekeként, már fiatal korban is született írói tehetséggel. Valójában az én múltam a tükör ellentétes oldaláról vetődik vissza. Nem voltunk se jómódúak, se gazdagok. Sőt! Kifejezetten a szegény családok közé számláltak bennünket. Apám napestig a nyomdában gürcölt, majd amikor hazaért még nem is üdvözölt minket, hanem rohant fel a szobájába írni. Tudniillik az apám apja, vagyis az én nagyapám világhírű író volt. Ebből a rokoni kapcsolatból kifolyólag, apám elég nagy valószínűséggel nézett a „tény” elé, miszerint ő is ilyen isten áldotta tehetség, a szavak és a mondatok segítségével való összefüggő alkotásokkal kapcsolatban. Sokak szerint ennek így kellet volna lennie, apai nagyanyám miatt.

Az egykori Bristoli házunknál rengeteg kép csüngött a falon, és ezeknek nagy része a nagymamámat, Adelheid Whitecliffet ábrázolja. Gyakran éreztem magam szánalmasnak, amikor elmentem előttük, hisz tiszteletet parancsoló ámbár kissé nagyképű pillantással néztek le rám. Ő is írt, szép serényen, csak ő inkább a verselést választotta mondván; „én képtelen vagyok több száz oldalon kereszül egy témát hajszolni”. Ezért is vette el a nagyapámat, mert ők ketten tökéletesen kiegészítig egymást. Reméltem, hogy egyszer én is ilyen nagy hírű nő leszek, hogy az unokáim házában ugyanilyen tiszteletet parancsoló tekintettel fogok rájuk nézni, amikor elhaladnak a portém előtt a folyosón. Persze, ez jó ideig csupán átlátszó ábrándként élt bennem.

Miután mindezeket elmeséltem a jelenlévőknek, ők látszólag rendkívül mulatságosnak találták ahogyan elmondtam nekik a családi helyzetem, bizonyára úgy hitték, csupán viccnek szántam, hisz mindannyian hangosan felkacagtak.

- Óh, Whitecliff kisasszony – kuncogott az egyik vendég – Igazán szórakoztató társaság. Az idegenek általában a tízes érdeklődési skálámon az első találkozáskor nálam maximum a második tizedig jutnak el, de ön! Alig fél órája találkoztunk, és már a hatodik tizednél jár!

Szavait hahota követte. Isobel Crewe, mint később megtudtam a nevét, elégedetten hátradőlt és a mozgásával harmonizáló mosolyt varázsolt rózsás arcára.

- Nos, úgy vélem, ha hallanák az eddigi élettörténetem, akkor bebizonyosonva az elöbb elmondottak igaza. - válaszoltam, majd kérdőn néztem a többi emberre. Szemállásukból ítélve, ők nem igazán hiszik el, hogy eddigi negyvenegy életévem cselekménye nem terjedne ki szélesebb körben, mint elegáns szobákban ücsörögve teát szürcsölgetni. Véleményem szerint, te viszont eléggé nagy érdeklődést mutatsz a téma iránt.