Milyen lett a regényem első fejezete?

Mi az a Lemuria Misszió?

Kérdezte magától Fred aznap már harmadszor. Az eső úgy esett, mintha csak dézsmából öntenék, benedvesítve az aszfaltot, néhol pocsolyába gyűlve. Egy kocsi épp Fred előtt húzott el, a jobb hátsó kereke beleért a vízbe hatalmas hullámot kavarva. Quinn megpróbált hátraugrani, de a kicsapódó folyadék így is elkapta, benedvesítve a férfi ruháját és haját.

– A francba – morogta Fred, majd felpillantott a felé magasodó felhőkarcolókra. New Yorknak ezek olyanok voltak, mint a piramisok Egyiptomnak, vagy Rómának a Colosseum. Képeslapokra nyomtatható látványosságok, melyek elterelik a figyelmet az adott hely sötét oldaláról.

Ez esetben a New Yorkot időről időre elérő esőről. Fred azonnal a farmere zsebébe nyúlt és előhúzta a papírlapra írt címet és a rajta lévő azonosító számot. Az 5. sugárút mint mindig most is tömve volt hazafelé vagy épp munkába igyekvő emberek járműveivel, a járdán pedig ugyanennyi gyalogos sietett valami biztonságos és száraz helyre a hirtelen lecsapó eső elől. Kivéve Quinnt.

Az utca túlsó oldalán magasodó irodaházat figyelte. Egyes „szakértők” szerint nem volt véletlen, hogy pont ezen a területen volt a NEI központja. A Manhattanhenge miatt, évente négy alkalommal a lemenő és felkelő nap középvonalba kerül a város keletről nyugatra tartó utcáival és vörös fényáradatba borítja őket.

Az összeesküvések hívei persze ezt azzal hozták összefüggésbe, hogy a titokzatos szervezet ősi druida hagyományokat követ. Már akik még mindig azt hitték, hogy a Stonehenge-t a druidák építették.

Pedig az ufók voltak.

Gondolta Fred. A lámpa zöldre váltott és a férfi átsietett a zebrán. A vasbetonból és üvegből készült irodaház ablakai vakon meredtek a semmibe. A fotocellás ajtó magától kettényílt. A férfi belépett az előcsarnokba, majd lehúzta a csuklyáját, majd körülnézett.

A terem padlóját egy jókora mozaik díszítette. A földgömb fekete-fehér képe, középen egy háromszöggel. A végében egy recepciós pult volt, mögötte egy felvonó fémajtaja.

Balról pedig egy jókora büfé nyílt az előtérből. Fred bepillantott annak üvegezett ajtaján, és látta, tele van emberekkel.

Fred ledöbbent az állásra jelentkezők számától.

Nehéz fába vágtad a fejszédet gondolta, majd sarkon is fordult volna, amikor egy mély hang rászólt.

– Az álláshirdetés miatt jött?

Fred a hang irányába fordult.

A recepcióspult mögül egy magas, sötét bőrű férfi meredt rá. Fehér ingből és fekete nadrágból, valamint az övének bal oldalára erősített pisztolytáskából látszott, hogy a férfi biztonsági őrként dolgozik a cégnél. Látszott rajta, hogy a felsőbb szintekre csak rajta keresztül vezethet az út.

– A WC-re nem jöhet be csak úgy – mondta a biztonsági őr ellentmondást nem tűrő hangon, majd a monitorra nézett.

– Nem pisilni jöttem, hanem a meghirdetett munkára.

A másik férfi felsóhajtott és Fredre sandított.

– Csodás, mi a kódja?

Fred belenyúlt a bal zsebébe, azonban ott csak a mobilja volt.

– Elnézést… – mondta a biztonságinak, majd a balban kezdett el tovább kutakodni.

– Ha nincs meg a kódja, akkor erről lecsúszott – mondta a férfi. Szemmel láthatóan már nagyon vissza akart térni a pasziánszhoz. Fred már a pénztárcájában kereste a papírfecnit.

Lehet kiesett a zsebemből?

– Itt lesz valahol – válaszolta erre Fred.

A biztonsági vállat vont.

– Elvégre csak az én időmet rabolja.

A papírfecnire végül az anorákja belső zsebében talált rá.

– Megvan – mondta Fred és győzedelmesen feltartotta az összehajtogatott, félig ázott cédulát.

– Jó akkor olvassa be!

Fred csak pislogott, majd újra a cédulára pillantott.

– Reggel hat óta bent vagyok, ne szórakozzon már velem.

A fotocellás ajtón ekkor lépett be egy fekete bőrkabátot és kék farmert viselő magas férfi. Macskaszerűen ruganyos léptekkel átsétált az előcsarnokon, majd megállt a recepció előtt. Nap barnította, baltával faragott arcán egykedvű arckifejezés uralkodott. Jég kék szemei azonban élénken vizslatták a helyet.

– Olvassa már azt a hülye kódot, nem érek rá éjfélig.

Fred látta, hogy a fekete bőrkabátos férfi gúnyosan elvigyorodik, közben előveszi a mobilját és nyomogatni kezdi. A keze remegett miközben széthajtotta a papírfecnit és felolvasta a rajta lévő, már-már elmosódott karaktersort.

– D12FW5.

A biztonsági őr egy ujjal bepötyögte a számítógép billentyűzetén, majd megnézte a képernyőre kikerülő adatokat.

– Fred Quinn, denveri lakos, a technikusi állásra jelentkezett. Igaz?

– Igen – mondta Fred a bajusza alatt.

– A többiek már az ebédlőben vannak. Bemegy, leül és vár. Érti?

– Aha – mondta Fred.

Ez a fickó túl sok kávét ivott.

A nagydarab férfi került sorra. Az a mobiljából olvasta be a kódját. Fred épp benyitott volna az ebédlőbe, mikor a biztonsági őr elkezdte sorolni az adatait.

– Joseph Reinhald, Aachen, biztonsági őri munka.

– Ez én volnék, já!

Fred benyitott volna az ebédlőbe, de a következő mondat hatására megdermedt.

– GSG-9, durva kiképzés lehetett. Az Idegenlégióba is szolgált?

– II. Gyalogosezred – válaszolta a német.

– Ők vesznek részt a legtöbb bevetésben, igaz? – mintha a biztonsági őr hangja egy kicsit megélénkült volna.

– Amikor én voltam ott nem volt egy bevetés sem.

Biztos kezdek már gyanús lenni, gondolta Fred, és végre benyitott az ebédlőbe. A helység dugig volt, üres hely kevés volt, szinte mindegyik asztalnál egymással beszélgető emberek üldögéltek. Fred szerencsére talált egy üres helyet, igaz az asztalnál már ült egy fekete bőrű, ősz hajú férfi, aki épp elmélyülten olvasott valamit nem törődve az állandó ricsajjal.

– Szabad ez a hely? – kérdezte Fred.

A fickó felnézett a könyvből, és kedvetlenül bólintott. Fred azonnal leült, a táskáját pedig maga mellé rakta, jól közel. Nem akarta, hogy eltűnjön.

– Jól esik az eső, mi?

– Ahogy elnézem a ruhádat, neked nem – válaszolta a másik, majd lapozott egyet a könyvben. Fred felvonta a szemöldökét, majd körülnézett az ebédlőben. Nem is próbálkozott megszámolni a bent lévőket. Nemtől, nemzetiségtől és bőrszíntől függetlenül jöttek jelentkezni az állásra.

A világoskékre festett falakon különféle egzotikus tájakat ábrázoló fényképek lógtak.

– Fel akarod robbantani a helyet, hogy ennyire forgatod a szemed? – szólalt meg egy ismerős hang. A Reinhald nevű fickó volt az.

A nagydarab férfi letette magát a megmaradt üres székre, ami halkan megreccsent a hirtelen ránehezedő súlytól. – Ott a portánál is nagyon hallgatóztál, csak a vak nem vette volna észre. És én bizony nem vagyok vak – mutatott a szemére. – Gondolom az én nevemet meg a foglalkozásomat tudod, de én nem tudom a tiédet.

Fred meglepődött Joseph Reinhald közvetlenségén és stílusán. Nem tudta, hogy utálja e vagy megkedvelje a fickót.

– Fred Quinn – mondta a férfi. – És digitális kamerákat szervízelek egy elektronikai áruházba. Semmi extra…

– Már ettől a mondattól is majdnem bealudtam, öregem – válaszolta Reinhald, majd kezet nyújtott Frednek. – Nos, örvendek. Kell pár új haver a melóhelyen, és szerintem te kezdetnek megteszed.

A sötétbőrű férfi bezárta a könyvet és a táskájába rakta a könyvet.

– A viszontlátásra – mondta fagyosan, felállt, majd elindult a büfé kijárata felé.

– Sok vagyok neki – mondta Reinhald, majd felkuncogott. – Egy kicsit sokat beszélek, öreg. Tudod, így nem kattanok be.

– Aha. – Fred az asztallapot kezdte el nézni, majd újra Reinhaldra nézett. – És akkor maga..

– Tegezz nyugodtan – válaszolta az egykori légiós. – Igen, biztonsági őri állásra jelentkezek. Amúgy vicces, általában kiöregedő rendőröket alkalmaznak rá. Érdekes, hogy erre a melóra katonai vagy rendőri múlttal rendelkező még mindig aktív fickókat kerestek. Pont olyanokat, mint engem, megjártam a légiót, meg szolgáltam a GSG 9 harmadik alakulatában. Deszantos voltam. Gyakran bedobtak engem a legnagyobb szarba, és túléltem.

Miért kellenének oda elit kiképzésű biztonsági őrök? Kérdezte magától. Ez jó sztori is lehet. Megírnám Ueda történetét, hogy mit is mondtak erről az egészről és a saját ötleteimet és kész is van az újabb cikk a Rejtélyes Világba. A dupláját fogom kapni az eddigi fizetségemnek, biztos.

– És te miért jelentkeztél a melóra? – váltott témát Reinhald. Fred összerezzent a férfi hangjára. – Rossz a lelkiismereted, öccsi?

– Csak elbambultam – válaszolta Fred. – Gyakran előfordul.

– Érhető – mondta Reinhald. – Pokoli ez az eső. Életemben most először járok New Yorkban, eddig csak filmekben láttam, ott is lerombolva, égve vagy, ahogy valami bazi nagy szörnyeteg áttrappol rajta, vagy ha esik valami.

– A filmekben kell valami látványos, lerombolható épület, és New York tele van velük. – Fred köhögött egyet, csak most érezte, hogy mennyire száraz a torka. A tálalópult felé pillantott. – Inni kellene valamit.

Felállt, közben magához vette a táskáját.

– Hagyd itt nyugodtan, senki nem lopja el – mondta Reinhald, majd körbemutatott az összegyűlteken, akik szemmel láthatólag nem foglalkoztak velük. – Nem látom, hogy annyira elkeseredettek lennének, hogy a te táskádhoz nyúlnának, kölyök.

Már lassan huszonhét leszek, ne kölyközzél már le!

– Azért magammal viszem, tudod ez ilyen rigolya nálam.

– Hát jó – vont vállat a német. – Nem tűnsz annak az öngyilkos merénylő típusnak, de azért figyellek.

Joseph azzal nyomatékosította a mondandóját, hogy megbökdöste a saját, bal szemét.

Fred egy grimaszt szánt fintort vágott erre, majd elindult a tálalópult felé. Pokolian szédült, a padló úgy hullámzott, mintha csak vihar korbácsolta volna fel azt. Hirtelen megtántorodott, ahogy a cipője orra neki ütközött az útjába kitolt széklábnak. A rajta ülő, eddig egy magazinban elmerült férfi Fred felé nézett.

– Bocsánat – mondta.

A fickó legyintett erre.

Fred arra gondolt, hogy nem kellene itt lennie. Ő nem erre való. A munkahelyén kellett volna lennie, miközben épp egy kamerát szerel és a következő cikkén gondolkodnia. Ezer más téma is van.

Neki jelentkeznie kellett erre az állásra. Csak hogy anyagot gyűjtsön a hülye cikkéhez, hogy hitelesebb legyen, közben meg egy egyszerű biztonsági őr is megizzasztotta.

Nem is vagyok újságírónak való, mostanában az újság egy írásomat sem hozta le. Mit is akarok ezzel?

Fred tekintete végigfutott az átlátszó burával fedett különféle szendvicseken, süteményeken, és a jégbe hűtött palackos italokon. Az oldalukon gyöngyöző vízpára látványától összefutott a nyál a szájában.

Azonnal kiválasztott egy áramvonalas, hosszú nyakú palackba töltött gyömbérsört. Fred azonnal az ital árcéduláját akarta keresni, közben a táskájába nyúlt és kotorászni kezdett a pénztárcája után.

Nem vette észre a pult mögé guruló szögletes alakot, de a kerekeinek a zúgását hallotta. A férfi felpillantott és meghökkent. A robotnak téglatest alakú teste volt, két oldalán egy-egy gépkar. Gömbölyű fejének elülső részét egy fekete plazma képernyő foglalta el, amin egy kéken világító mosolygó szmájli tündöklött.

Fred ijedtében hátraugrott.

– Üdvözlöm, uram! – szólalt meg a robot lágy és udvarias férfihangon. – Jaime vagyok, szeretném figyelmébe ajánlani a New Era Initiative biofarmján termelt zöldségekből és gyümölcsekből készült ételeket és italokat. A szendvicsekben lévő felvágott nem hús, hanem szójababól kész…

– Gyömbéritalt kérek – mondta Fred, majd nyelt egyet. Robotok, ki gondolta volna, hogy pont ma egy robottal találkozik.

– Tökéletes választás.

A pulthoz ekkor lépett oda egy férfi. A negyvenes évei elején járhatott. Hosszú, csontos arca ránctalan volt, korának egyetlen jele az volt, hogy fekete haja a halántékánál őszülni kezdett. Barna öltönyt viselt, a nyakkendőjét fekete-fehér csíkok díszítették.

– Az állásinterjúra jött? – kérdezte a fickó.

Fred hátrapillantott, de nem látott senki olyat, akihez a férfi szólhatott.

– Igen.

Az öltönyös bólintott.

– Donald Sawyer vagyok. Hogy felpörgessük a felvételt, én is beszállok az interjúztatásba. Kövessen – mondta, és elindult az ebédlő kijárata felé.

Fred csak pislogni tudott, a tálalópult felé nézett. Nem hitte volna, hogy ilyen gyorsan beindul ez az egész. A szíve a torkába dobogott, a gyomra pedig kavarogni kezdett. Indult volna Sawyer után, de a felszolgáló robot hangja megállította. Jaime bal manipulátorában a gyömbéritalt tartotta.

– Az itala, uram

Fred elvette és halkan megköszönte.

Sawyer az előtérben várta és a mobilját nyomogatta.

– Végre, jöjjön.

A biztonsági őr egy intéssel átengedte őket.

Lifttel a felhőkarcoló harmadik emeletéig mentek.

– Én vagyok a szervezet humánerőforrásmenedzsere – mondta Sawyer, amikor kiszálltak a felvonóból. Egy folyosóra léptek ki, a falait világoskékre festették, két oldalán krémszínű faajtók voltak, amik mögül halk beszélgetés, billentyűzetek tompa csattogása és fénymásolók alig hallható zúgása.

– Maga veszi fel és rúgja ki az embereket.

– Úgy van – válaszolta Sawyer.

A menedzser irodája az utolsó ajtó mögött volt. A tágas helyiség falaira különféle fekete keretes motiváló posztereket ragasztottak. A férfi üveglapos íróasztalán egy LCD monitor volt, ami mellé egy boldog családot ábrázoló fényképet helyeztek.

Sawyer leült, majd bekapcsolta a számítógépét.

– Üljön le – mondta, majd kattintott néhányat az egérrel.

Fred gyomra most kezdett el háborogni, a padló még jobban hullámzott. Ez a nagy megmérettetés, lehet, most bukik le és szégyen szemre ki fogják dobni az épületből.

Csak próbálj meg minden kérdésre normálisan válaszolni,úgy ahogy a vonaton kigondoltad.

– Inkább állnék.

– Látom, hogy sápadt, mint egy hulla – válaszolta, és közben rámutatott a vele szemben elhelyezett székre. – Mindjárt itt esik össze.

Fred megrázta a fejét. A magabiztosságának utolsó maradványait is megtartja, csak a látszat kedvéért.

– Jól vagyok – válaszolta Fred, majd kibontotta a gyömbérjét és belekortyolt. Az ital egyszerre volt édes és kesernyés, és pont megfelelő arra, hogy lecsillapítsa a férfi óceánként háborgó gyomrát.

– Az önéletrajza érdekes. Általános iskola, szakmunkásképző, utána pedig estin rakta le az érettségit. – olvasta le az információkat Sawyer monitorról, majd elgondolkodva pillantott Fredre.

– Az édesanyám egyedül nevelt fel minket. A nővérem Sarah ment egyetemre, én pedig melózni. Tudja, nem jött neki az ösztöndíja és én is adtam neki pénzt.

– Szar lehetett – morogta a bajsza alatt a menedzser.

Fred úgy érezte, hogy minden vér az arcába szökik. Sarah a testvére volt, arra nevelték őket, hogy szeressék egymást és ez a fickó, akit biztos valami ismerőse jutatott a céghez, leszarozza az ő életét?

– Természetes, hogy gondoskodok a testvéremről és nem hagyom, hogy az édesanyám túlórázzon és beleszakadjon a munkába. – A hangjába egy árnyalatnyi düh is vegyült. Talán egy kicsit mindig is irigy volt Sarah-ra, de ez soha nem csapott volna át gyűlöletbe.

– Elhivatott – motyogta Sawyer, elővett egy A4-es papírt, majd ráfirkantott valamit, valószínűleg az előbb kimondott szót, majd egy másikat is mellé, de azt már nem mondta ki hangosan.

Fred rosszat sejtett.

Sawyer végül halk koppanással lerakta a tollat és Fredre nézett.

– Az önéletrajzában az áll, hogy, a japán gyártó által szervezett speciális tanfolyamon gyakorlatot szerzett a Bampei kamerák karbantartásában. Érdekes lehetett.

– Szép ország – mondta Fred.

Valóban az volt élete legjobb három hete. Egy hegyvidéki szállodában lakott ő és még vagy húsz ember, akiket a cég kiválasztott a kurzusra. Ezeket a kamerákat arra tervezték, hogy bármilyen körülmények között működjenek, kis méretükkel és rejtő színűkkel könnyen elrejthetőek legyenek bármilyen környezetben. Ezt a limitált példányszámú típust egyéni megrendelésre gyártották. Eredetileg biztonsági kamerának tervezték, de hamarosan a természetfilm készítők és a nemzeti parkok is igénybe vették a képességeiket.

– És szép eredmények, az utolsó vizsgán a magáé lett a legjobb eredmény.

– Csak munkát nem kaptam sehol.

Sawyer halványan elmosolyodott, a szemeiben ravaszság csillant.

– Sajnos ez előfordul a mai világban. Nos, gondolom, hogy maga nem az az ember, aki otthon fekszik a kanapén és vár a megfelelő alkalomra. Nekem az, hogy valaki miután elolvasta a hirdetést, elküldte az önéletrajzot, majd hajlandó eljönni Denverből, ide New Yorkba, na, az a bátorság első jele az én szememben. A szervezetnek pont ilyen emberek kellenek mint maga.

Az őrültek? Akik nem tudnak folytatni egy eltűnt, majd évtizedek múltán félholtan előkerülő japán pilótáról egy cikket, ezért jelentkeznek egy titkos szervezet állásajánlatára?

Frednek meg kellett állnia, hogy nehogy felkacagjon. Inkább halványan elmosolyodott.

– Meg kell tenni a lépéseket a változás felé.

Sawyer csettintett egyet a bal kezével

– Így van! – kiáltott fel Sawyer. – A szervezetünk is pont ezt csinálja. Lépéseket tesz a változás felé.

De milyen változás? kérdezte magától Fred. Már az elején gyanús volt a NEI. Tíz összeesküvéssel foglalkozó honlap közül öt gondolta azt, hogy a szervezet készül valamire, és ahogy lenni szokott. Ez általában az emberiség megritkításával, együttműködés az aunnakikkal vagy, hogy a Szabadkőművesek világuralmi terveit szolgálják.

Sawyer felállt, és fel alá kezdett járkálni az irodában, minden lépésénél halkan megnyikordult a padló a talpa alatt nyugtalanító hátteret adva a férfi szavainak.

– Most gondolom, azt kérdezi gondolatban, hogy milyen változás a célunk. Olvasta már az Alapítvány című könyvet?

– Herbert regényeit mindig is jobban bírtam, mint Asimovét – válaszolta Fred, közben felbontotta a palackot. A felgyülemlett szénsav sziszegve távozott belőle.

Sawyer megállt, majd összeráncolta a homlokát.

– Az ön kedvenc írója nem fejezte be az egyetemet. Asimov egy valódi tudós volt.

Ezt a játékot ketten játsszuk.

– Frank Herbert tanulni ment az egyetemre, nem pedig levizsgázni – vágta rá Fred.

Sawyer felhúzta a szemöldökét, és halkan felnevetett.

– Jó van Mr. Quinn, ez egy állásinterjú, nem pedig olvasókör.

Sawyer visszaült az asztal mögé, a kezeiből piramist formázott és úgy kezdte méregetni Fredet, mint az éhes róka az előtte álldogáló egeret.

– Elnézést.

– Nos, a regényben az Alapítvány azt tűzte ki feladatául, hogy megóvja az emberiség tudását és ezzel lerövidítse a barbárság évszázadait. A mi célunk hasonló, az hogy zavartalanul biztosítsuk az átmenetet az új időszakba.

– Mire célozz? – kérdezte Fred.

– A világunk változik. Globális felmelegedés, a biodiverzitás csökkenése, a mesterséges intelligencia és a robottechnológia hihetetlen fejlődése. Sok szegény ember van, akik apró pénzért rakják össze a komputereket, miközben a vagyonosabb rétegek egyre jobban eltávolodnak tőlük. Ez a helyzet meg fog változni.

Fred belekortyolt a gyömbérjébe. Az ital egyszerre volt kesernyés és édes, mintha új erővel öntötte el volna a férfit.

– És önök…

– Fel akarjuk gyorsítani és kontrollálni a haladást. Már sok cégnél és kormányzati intézetnél előrébb járunk húsz évvel. Láthatta a büfében azt a robotot, az csak egy kis erődemonstráció volt. Segítjük még ezek mellett a gyógyszer és vegyipart, valamint sok erőfeszítést tettünk a biogazdálkodás új módszereinek kifejlesztésére és népszerűsítésére.

Mint egy horgász, aki bedobja a csalit. Vajon minek?

Volt már életében jó pár állásinterjún, de azok nem ilyenek voltak. És miért pont őt választotta ki Sawyer? Milyen szempontok alapján lépett oda hozzá a kantinba, hogy pont Fred Quinn-el a denveri kameraszerelővel akar beszélni.

– Van kérdése Mr Quinn?

A szája kiszáradt, a szíve hevesen vert, mikor feltette a kérdést.

– És mi az a Lemuria misszió? Elvégre én arra a munkára jelentkeztem.

A menedzser elvigyorodott.

– Fekszik egy sziget a Csendes-óceán déli részén, Új-Guinea partjaitól nyugatra. Lemuria, de én csak úgy hívom, hogy a Csodák szigete. Olyan állatok élnek ott, amelyek máshol nem a Földön. Az esőerdőiben eddig gyógyíthatatlan betegségeket kezelő növények nőnek.

– És gondolom élnek ott lemurok – vágott közbe Fred.

Sawyer felhúzta a szemöldökét, a szája pengevékonyságúra szűkült.

– Tudja, makik. Ilyen kis majmocskák. Ha már Lemuriának hívják, akkor gondolom élnek ott makik.

– Félmajmok? – kérdezte Sawyer. A hangjában döbbentség keveredett.

Nem, amúgy arra a földrészre gondolok, ami állítólag összekötötte Afrikát és Ázsiát, és ott éltek az őseink, akik négykarú, tojásokat rakó lények voltak, arra!

Fred bólintott. Sawyer pedig megértően mosolygott.

– Amikor ezt a szigetet felfedezték olyan furcsa volt, hogy egy legendabeli földrész nevét kapta. Amúgy semmi kapcsolat nincs a kettő között. És nem élnek rajta se egész, se félmajmok.

– Aha, értem.

– De gondolom, a munkáról is szeretne hallani. Ha felvételt nyer, akkor egy évre szóló munkaszerződést írunk alá. A lejárati idő után meghosszabbíthatja ezt a határidőt újabb egy évvel.

– Nem maguk teszik ezt?

– Mi nem egy vállalat vagyunk, hanem teljesen más – válaszolta Sawyer. A hangjába sértettség vegyült. – Tiszteletbe tartjuk az alkalmazottaink szabad akaratát. A Lemuria misszió elég veszélyes hely. Az alkalmazottakat gyakran érik balesetek.

– Balesetek – válaszolta Fred.

Eszébe jutott a Chōyya Ueda tizedes holttestéről készült fénykép. Ami elsőre felkeltette a figyelmét, a japán katona lábán éktelenkedő harapásnyom volt. Őt is baleset érte, valami kitépett egy tekintélyes darabot a lábából.

– Ahogy az elődjét is – mondta a férfi. – Jól van, csak olyan állapotba került, hogy ha akarna, akkor sem állhatna újra munkába a szigeten.

Elődöm? kérdezte magától Fred. Miért mondta azt, hogy az elődöm?

– Mik élnek azon a szigeten? Gondolom nem pár madár, vagy gyík.

– Erről nem beszélhettek. Nos, térjünk rá az anyagiakra. Az első év után 6 millió dollárt kap fizetésként. Ez egy svájci bankszámlán pihen. Ön kap egy kódot, amivel bármikor átutaltathatja a saját bankszámlájára a pénzt, persze miután lejár a szerződése és nem hosszabbítja meg azt.

– Miért nem hosszabbítanám meg? – kérdezett vissza Fred. A szája kicserepesedett. Lehajtott még egy kortyot a gyömbérből, közben Sawyer arckifejezését fürkészte.

Mintha a férfinak elvörösödött a feje, majd mély lélegzetet vett.

Óvatosnak kell lennie a kérdéseivel.

Már szinte hallotta, hogy nyílik az iroda ajtaja és belép két, nagydarab biztonsági őr, megragadják és egyszerűen kipenderítik az épület kijáratán.

Sawyer áthajolt az íróasztalon és halk hangon megszólalt.

– Ez egy veszélyes munka. Az a sziget nem egy egyszerű természetvédelmi terület. Ott az emberre ezernyi veszély leselkedik. – A hangja vészjóslóvá vált. – Elmondom mi történt az elődjével. Két hete történt, a fickó az egyik fa tetején dolgozott. A kamerákat szerelte fel. Hirtelen nekitá… megcsúszott, majd leesett négy méterről. A kulcscsontja eltört, és a háta is megsérült. – Egy pillanatra elhallgatott, az irodába vészjósló csend lett. – Most már gondolom megértette, hogy milyen veszélyes ez a munka.

Igen, de a baleset nem így történt, gondolta Fred. A fickót valami megtámadta, ahogy Sawyer is el akarta mondani. Jobb lesz, ha nem bolygatom tovább, ez az információ már elég lesz egy cikkhez.

– Kíváncsi más valamire? – kérdezte a humánerőforrás menedzser.

– Áh eleget hallottam – mondta Fred.

– Jó, akkor szerintem végeztünk. – Sawyer, és elkezdett dolgozni a számítógépén. A csöndes irodában csak a billentyűzet pattogása adta az egyetlen hangot. – Mehet.

Fred felállt. Érdekes beszélgetés volt, sok részletre fény derült a Lemuria misszióval kapcsolatban. A többi részletet majd kitölti a fantáziájával. A lényeg, hogy a Rejtélyes Világ főszerkesztője zabálni fogja a sztorit, ha összekapcsolja Chōyya Ueda történetével.

Talán annyira, hogy számolni fog vele, mint állandó külső munkatárssal, és ő végre megvalósíthatja az álmát, hogy szabadúszó újságíró lehet.

Előbb még haza kellett érnie, hogy megírja a cikket.

– További szép napot – mondta a menedzsernek.

– Jó, menjen, viszlát.

Fred csak pislogott, és kiment az irodából.

Jó hülye vagy Fred. Azt hitted, hogy ez a nagy sztori, de mit csinálsz, hogy ha a cikkedet valaki innen elolvassa? Botrány lesz belőle.

Fred összerezzent erre a gondolatra. A vádló hang mindig hirtelen tört rá, az agya hátsó részéből. A férfi megszédült, a hátát a falnak támasztotta, majd kifújta a levegőt. A szíve még mindig hevesen vert. A gyomra kavargott. A homlokát pedig mintha egy csapatnyi kis manó készült volna csákánnyal áttörni.

Ki kell jutnia ebből az épületből.

Liftbe szállt, és megnyomta az utcaszint gombját. A lift enyhén megrázkódott, és elindult.

Pont olyan, mintha a Föld belseje felé tartanék. Fred nyelt egyet. A pokolba.

Azonban a végtelennek tűnő ereszkedésnek is vége lett.

Fred átvágott az előtéren. Odabiccentett a biztonsági őrnek, de az felé se pillantott. Hátradőlt a székében és újságot olvasott.

– A francba! – kiáltotta, amikor kilépett az utcára. Az eső nem hogy enyhült, míg ő bent volt, hanem erősebben zúhogott. Fred úgy érezte, mintha vízbe esett volna. A ruhája pillanatok alatt nedvesen tapadt a bőréhez.

– Király! – kiáltotta.

Nem tehetett mást mint hogy a táskáját a feje felé emelje és visszatérjen a NEI székház oltalmazó biztonságába. Ez az idő nem volt normális március közepén.

És erre a hétre még havat is jósoltak, király!

Hirtelen egy kéz nehezedett Fredd vállára.

– Hé! Ácsi öreg, majdnem fellöktél!

Joseph Reinhald volt az. A német elvigyorodott, közben elővett egy esernyőt és felhúzta.

– Bőrig áztál haver.

– Ja, és kétórai Denveri vonatról is lemondhattok – válaszolta Fred.

A légiós megnézte a mobilját, felhúzta a szemöldökét és már-már atyaian elmosolyodott.

– Még egy óra van addig. Ha gondolod, elvihetlek az állomásig, de előbb igyunk egy sört.

Dühös Tonhal nevű kocsma egy tipikus, ír pub volt.

A tágas helyiség sötétzöldre festett falak mentén hosszú, fapadok sorakoztak. A pult mögött egy kövér, kopaszodó vörös képű férfi üldögélt egy sörös korsót törölgetett egy szürke kendővel. Az ingujja felhúzva, felfedve szőrös alkarját, mellette egy rézszínű sörös hordót formázó csapszék gubbasztott, a mögötte lévő polcon a legkülönfélébb ír whiskey-k, sörök és gyümölcspálinkák díszes, limitált kiadású üvegei ültek.

A falra, a pulttal szemben egy szélesvásznú tévét akasztottak. A képernyőjén élőben ment egy focimérkőzés közvetítése. A kocsma vendégei, akik közül a legtöbben szabadnapos tűzoltók és rendőrök, nyugdíjasok és a helyi, ír galerik tagjai a pultnál üldögéltek és a mérkőzést nézték, gyakran felhördültek vagy ujjongtak egy csel vagy egy kihagyott gólhelyzet láttán.

Fred és Reinhald a pult szélén üldögéltek. A német épp akkor itta ki az utolsó kortyot a korsóból.

– Alkoholmentes – mondta fintorogva, majd böfögött egyet. – Sör ízű üdítőital.

Fred apró kortyokban itta a sörét. És még csak a korsó felénél járt.

Félig üres, vagy félig teli? Kérdezte magától, és vigyorogva bámulta a kristálymetszésű üveg mögött barnálló italt. Berúgtam.

– Na és mesélj, hogy ment az interjú? – kérdezte Joseph.

Fred beleivott a sörébe, majd lerakta az asztalra.

– Egész laza. Meséltek a szervezetről, hogy milyen munkát kell végezni, ilyesmi.

– Aha – dörmögte Reinhald. – Akkor az egyik nagyfőnök személyesen foglalkozott veled. Szuper vagy, öcsém. Engem behívtak, kérdéseket tettek fel nekem. Olyan volt, mint valami vallatás.

– Milyen kérdéseket?

A férfi elővette egy ezüstszínű Zippo öngyújtót. A menyezeti lámpák rávetülő sárga fénye kirajzolta az elülső részébe gravírozott, széttárt szárnyú rétisast.

– Bakker, elfelejtettem, hogy itt nem lehet cigizni. – Lerakta az asztalra, és Fredre szegezte a tekintetét. – Teljesen átvilágítottak. Megvolt nekik az aktám, de kérdeztek. Az eddigi bevetéseimről. Ami a legjobban érdekelte ezeket, az a légiós múltam volt.

– Aha.

– Hát persze hogy tudsz róla – mondta Reinhald, majd kacsintott egyet. – Úgy füleltél ott az előtérbe, hogy egy felderítőnek becsületére vált róla. Visszatérve a dologra, a 2. Gyalogosezredben szolgáltam. Csak tudod, néhány barom a Gyalogosezredből valami hülyeséget csinált. Elefántcsontparton, amikor a legdurvább volt a polgárháború. – Reinhald újra a szájához emelte a korsót, majd ívott néhány kortyot a sörből és visszarakta az asztalra. A pultnál üldögélők egyenként pattantak fel és ordítottak fel örömükben, mikor a tévében egy focista gólt rúgott. – Nem tudom mit, amikor már odakerültem, az ezred már akkor feketelistán volt.

Fred megtörölte a szemét és ő is felhajtotta a sörét. Még nagyon sok idő volt hátra a vonata indulásáig, de legalább már volt fuvarja. És kint még kint még hangosabban kopogott az eső.

– Amúgy gondolkodtál már azon, hogy miért keresnek olyan elit kiképzésű biztonsági őröket, mint te? – kérdezte Fred. Kicsit már kezdett szédülni.

Reinhald felvonta a szemöldökét, majd tanácstalanul felsóhajtott.

¬– Kösz a bókot. Nem tudom, de kicsit ijesztő. Mi lenne abba a létesítményben a dolgom? Tehát az én tudásommal milyen veszélyek ellen kellene megvédeni az ott dolgozókat? – Felemelte a korsót, majd megnézte. – Biztos, hogy alkoholmentes ez a sör, vagy csak én vagyok fáradt?

Frednek eszébe jutott minden amit Sawyertől hallott. Egy titokzatos szigeten lévő természetvédelmi terület, ahol fura balesetek történnek. És egy év a minimum munkaidő, amit ott eltölthetnek az alkalmazottak.

Pedig akkár álommeló is lehetne. Egy trópusi sziget, tiszta és friss levegő, szép és háborítatlan táj. Ennek ellenére Frednek bűzlött valami Lemuria körül.

– Én is már hajnal óta talpon vagyok. Illinoisból nem valami pihentető dolog átvonatozni New Yorkba. És neked mit mondtak, mi lesz a feladatot?

– Én meg egy egész óceánt repültem át, hogy jelentkezzek erre a melóra – válaszolta Reinhald. – Az hogy egy veszélyes hely és nekem ez pont elég információ. Válogatok a melók között, nem akarok szarba keveredni. Egy paradicsomi szigeten kell dolgozni, rohadt sok pénzért. Mi kelhet még?

Fred bólintott, majd felhajtotta a sörét, utána rendelt még egy korsóval. A csapos fancsali képet vágott, hogy ott kell hagynia a meccset. Levett egy újabb korsót a pultról, a csap alá tartotta és megtöltötte sörrel.

– Ja, mi kellene – mondta.

– Te meg a kamerákat fogsz szerelni ott. Az nem veszélyes meló.

– Ja, csak bármikor leeshettek a létráról. Csak még kerüljek be.

A csapos odalépett, majd halk koppanással az asztallapra helyezte a korsót.

– Befogsz, nem vagy az az öngyilkos merénylő típus.

– Kösz! – mondta Fred.

Reinhald elvigyorodott.

– Túl beszarinak tűnsz, hogy megnyomd a detonátor gombját.

Állat! Fred belekortyolt a sörbe. A padló már hullámzott lába alatt, és az asztal úgy hánykolódott, mintha csak megbokrosodott volna. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ennyit igyon.

Már most tudta, hogy nem fog harmadik korsóval rendelni. Hülye ötlet lenne.

– Öngyilkos merénylőkről jut eszembe. Mi van a táskádban?

Fred lepillantott. Az oldaltáskája az asztal lábához volt támasztva, biztonságos közelségben a férfi lábához.

– A szokásos, a tárcám, a vonatjegyem, a kulcsaim meg egy füzet, amibe egész ritkán írok.

Reinhald elvigyorodott és megértően bólintott. A focimeccs kommentátora felkiáltott, mire a pultnál ülők egy emberként ugrottak talpra és kiáltottak fel.

A focisták női felmenőire tett célzások alapján nem örömükben.

– Nocsak, és mit írsz abba a füzetbe?

Fred ránézett a sörére, és arra gondolt, hogy már így is furcsán kezd forogni a szoba. Nem kellene többet innia, de mire ez az elhatározás végigért volna agyának neuronjain, már a következő adagot folyatta le.

– Egy regényt – mondta Fred, miután befejezte az ívást, majd megtörölte a száját. – Az első három fejezete már megvan. Egy tengeralattjáróról szól, pontosabban annak a legénységé... Nem, egy víz alatti árokból különös jelet fognak, a tengeralattjáró, a legénységével a fedélzetén elmegy megnézni, hogy mi az. – Fred végigsimított a haján, majd folytatta. – És vannak benne ilyen nagy tengeri dögök meg, a tengeralattjáróba rákok hatolnak be. Ilyesmi… - Hangosan büfögött. – Bocs.. Bocsánat…

– Semmi gáz – mondta mosolyogva Reinhald. – És ki is akarod valahol adatni, vagy…

– Áhh két éve írom – motyogta Fred. – Három fejezet van kész. A negyedikbe meg, belekezdtem, de nincs izém… ihletem.

Reinhald felkacagott, átnyúlt az asztal felett, majd a kezét Fred vállára rakta.

– Szerintem ne igyál már, öregem.

A német kivitte Fredet a Pennsylvania Stationhoz. Fred kiszállt Reinhald terepjárójából, majd megszédült. Újra esni kezdett, a hűvös esőcseppek végigsimítottak az arcán, egy kicsit kijózanítva a szédelgő férfit.

– Kösz a fuvart – mondta Fred, és elindult a pályaudvar épülete felé. Amikor megérkezett New Yorkba, még megcsodálta az épület méreteit és elrendezését, azonban most csak arra tudott koncentrálni, hogy valahogy elevickéljen a jegypénztárig, majd felpattanjon a Chicagoba tartó vonatra, ami még egy nagy és testes kék és szürke kígyóként pihent a sínen.

Fred hamar végigvánszorgott a helyéig vezető folyosón, majd mikor megtalálta a jegyén megjelölt fülkeszámot, lehuppant az ülésre.

Lecsukta a szemét és álomba szenderült.

A vonat zakatolására riadt fel.

Álmában egy esőerdőben járt. Magasba törő fák árnyékában különös formájú és színű virágok nőttek. Körülöttük tenyérnyi, darázsra emlékeztető rovarok zümmögtek. A potrohuk mintázata arcokat formázott: Fredét, Sawyerét, Reinhaldét és azokét akik ott voltak a NEI központ ebédlőjébe és az állásinterjúra vártak.

A távolban valami felrikoltott…

Fred többre nem emlékezett.

A feje iszonyatosan hasogatott, a gyomra pedig kavargott. Kinézett a sötétségbe burkolódzó, a vonat reflektorai által alig megvilágított tájra, és látta, hogy esik a hó.

Na, tessék, gondolta magában.

Köszönöm, hogy elolvastad.:)