Milyen a történetem részlete?

Sablonos? Min kéne változtatni? Szóhasználat/ szóismétlés? Elolvasnád? Bármilyen kritikát szívesen fogadok :D Csak légy szíves, ne annyit írj, hogy "szar", hanem indokold is meg kérlek, hogy miért :) Ha jó, akkor is xD Előre is köszönöm ^__^

Sötét, vastag viharfelhők gyülekeztek a kastély felett. Eleredt az eső, villám hasította ketté az eget. Óriási dörgés rázta meg a vidéket, az emberek házaikba húzódva kerestek menedéket az ítéletidő elől. Az ablaknál ülve kémleltem a tájat, lelkem reszketett a félelemtől. A háború réme volt a láthatáron, a nép rettegett a vérontástól. Velem együtt. Kopogás hallatszott, majd egy feketébe öltözött alak lépett a szobába. Ősz haja a vállára hullott, tekintetéből aggodalom sugárzott, ahogy végigmért.

- Kisasszony, Őfelsége már várja. – Hajolt meg előttem. – A gyűlés tíz perce elkezdődött.

- Köszönöm, Axel. – Mosolyogtam rá kedvesen, elnyomva egy feltörni készülő sóhajt. Felálltam a párkányról, aztán elindultam az őr után. Porlepte fáklyák függtek a falakon, folyosók labirintusai szelték át a termeket, csapdába ejtve azokat, akik nem ismerték az utat. Az egyik járatban márványszobrok foglaltak helyet, élettelen szemük a semmibe révedt, testük örök mozdulatlanságra volt kárhoztatva az idők végezetéig. Kezükben kardot, lándzsát, dárdát tartottak, hátukon íjak lógtak. Hatalmas faajtóhoz értünk, ahonnan hangok szűrődtek ki. Mély levegőt véve benyitottam, szemem egyből a tér közepén, az asztalnál ülő, komor arccal beszélgető férfiakra siklott. Megköszörültem a torkom.

- Á, kislányom, végre itt vagy! Gyere! – Intett a király, így hát kénytelen- kellet helyet foglaltam mellettük. Értetlenkedve mértem végig őket, de nem szólaltam meg.

- Kémeink jelentették, hogy Szanisz keleten áttörte a védelmi vonalakat és elfoglalta a tartományokat. Katonáival együtt végzett mindenkivel, akit ott talált. Senki sem élte túl. –Folytatta a beszámolót Melchior, érzelemmentes hangon. Görcsösen markolta oldalán lógó fegyverét, teste megremegett a haragtól. Nyeltem egy aprót, kiszáradt a szám. Ha ez tényleg igaz, akkor az ellenséges csapatok kevesebb, mint egy hét alatt elérik a folyót, onnan pedig csak pár óra az út idáig.

- Ki kell telepíteni a lakosságot. – Jelentettem ki elszántan, magamat is meglepve ezzel.

- Nem. Szükségünk van rájuk. – Rázta meg a fejét apám sötéten. – Holnap reggelre minden tizenöt év feletti ifjú jelenjen meg a színem előtt, adjatok nekik fegyvert, és képezzétek ki őket. –Adta ki a parancsot Atakámnak, aki az egyik legjobb harcosnak számított.

-E l kell hagynunk az országot! - Pattantam fel. – Képes lennél halálba küldeni több ezer fiatalt?- Rúgtam ki magam alól a széket dühösen. Mindenki döbbenten bámult, de most nem foglalkoztam ezzel. – Tűzföld urát nem tudod legyőzni.

- Feláldozni az életed a hazáért dicsőség. Te ezt nem értheted, viszont még ma este Roterdonba utazol, és ottmaradsz, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. – Ráncolta össze szigorúan a homlokát. - A bátyám szívesen vigyáz rád, ráadásul két ezredet küld a megsegítésünkre. Hálásak lehetünk neki.

- Mi lesz a nőkkel és a gyerekekkel, akik nem tudnak harcolni? – Tette fel az újabb kérdést egy veterán, akit még sosem láttam ezelőtt.

- Ők készítik az élelmet és látják el a sebesülteket. Maradniuk kell.

Ahogy megéreztem végigfolyni az első könnycseppet az arcomon, kirohantam a teremből, majdnem fellökve ezzel az őröket, akik meglepetten bámultak utánam. Tehetetlenség lett úrrá rajtam, belebokszoltam egyet a falba. Az egész eddigi életem romba dőlt, a régi emlékek kezdtek megfakulni. A népem, a hazám, minden kezdett kicsúszni a kezeim közül.

- Kisasszony. – Érintette meg a vállam Axel szomorúan. Páncélja csillogott, kis reménysugár volt ez az éjszakában. – Eljött az idő.

- Tényleg nincs más megoldás? – Pillantottam rá átkarolva magam, kirázott a hideg.

- Nincs. – Vakarta meg kis idő után zavartan a tarkóját, majd fejébe csapta a sisakot. Megragadva a csuklómat maga után húzott az udvarra. Az esti, langyos szélben rózsák hajladoztak, egy macska vadászatra indult. Eszembe jutott Cicmarek, megtorpantam.

- Elfelejtettem valamit. - Rohantam be újra a várba, kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Ha apám most látott volna, biztos megrökönyödve mustrálná, hogy viselkedhet így egy hercegnő. Berontottam a szobámba, s elkezdtem átfésülni. Benéztem az ágy alá, a szekrénybe, még a ládákat is kinyitottam, de Cicmarek nem volt sehol. Már kezdtem kétségbe esni, mikor meleg szőrgombolyag dörgölőzött a lábamhoz.

- Hát itt vagy. – Mosolyodtam el kedvesen, felvéve a foltos cicát. –El kell mennünk egy kis időre. – Baktattam vissza Axelhez simogatva, aki egy szalmával tömött szekérnek támaszkodva várt rám.

- Muszáj ezzel mennünk, így kevesebb az esélye, hogy megtámadnak. – Világosított fel a hajtó, miközben bemásztam a kocsiba az állattal együtt. Amilyen kényelmesen csak tudtam elhelyezkedtem, s elindultunk. Fájdalommal telve néztem az egyre távolodó épületet. Úgy éreztem mintha egy részem kiszakadt volna belőlem, mintha ezzel elveszteném önmagam. Göcsörtös fák között haladtunk el, farkasüvöltés verte fel a csendet. A leheletem meglátszott a hidegben, egy idő után nem éreztem a kezem. Fázósan összébb húztam magamon a ruhám, bekucorodtam a bálák közé. Már majdnem elszenderedtem, mikor fájdalmas kiáltás ütötte meg a fülem. A hintó lefékezett, a lovak rémülten torpantam meg.

- Meneküljön! – Bukkant fel a semmiből Axel. Hátából kés állt ki, szájából vékony vércsík csordult le az állán.

Önkéntelen sikítás tört fel belőlem, mozdulni sem mertem. Az őr utolsó erejével a földre rántott, épp, mielőtt kigyulladt a kocsi. A tűz gyorsan terjedtek, pár perccel később már az egész erdő lángokban állt.