Nektek hogy tetszik ez a kis szösszenet? Csak egy gondolatot, egy hangulatot írtam le, tudom, kicsit zavaros lett. Egy depressziós lányról van szó, akinek meghaltak a szülei.

Teljes súlyával nekidőlt az iskola hatalmas vaskapujának, hogy kinyissa. Mikor kijutott az utcára, megkönnyebbülten föllélegzett: itt nem bámulta mindenki nyíltan, és nem kapott csípős megjegyzéseket az öltözködésére és a viselkedésére, mint az iskolában.

Hazafelé indult. Otthon csak ledobta a táskáját, majd a tó felé vette az irányt. Lassan ballagott, kifelé a városból, s amikor elmaradtak mögötte az utolsó házak is, rátért egy kis erdei ösvényre. Nem kellett sokat mennie, hogy a tóparton legyen. Mikor odaért, senki mást nem fedezett fel a parton. Örült neki. Így egyedül lehetett a gondolataival.

Végigegyensúlyozott a recsegő, korhadó mólón, és a végében leült, lábait a vízbe lógatva. Eszébe jutottak életének egyszerre szörnyű, és gyönyörű pillanatai: amikor a szülei még éltek, és az édesanyja megsimogatta... Amikor utoljára látta, és boldogan mosolygott, csak a lánynak szorult össze a torka. Érezte, hogy nem láthatja többet. Aztán valaki jött, és elmonda, hogy a szülei nincsenek többé... Nem is tudta, ki volt az. Elájult. Aztán csak sötétségre emlékezett, hideg kórház-szagra, majd éles, fehér fényt látott, és egy föléhajló alakot. Azt mondta: elmúlt a veszély. De a lány tudta, nincs igaza. Az infarktus után soha nem épült föl teljesen. Sovány maradt, arca sápadt lett, és beteges. Nem is igazán a szívbaj miatt, hanem az átélt trauma következtében.

A csuklójára pillantott: egy csillogó ametisztkarkötő volt rajta. Ezt kapta utoljára az édesanyjától, mielőtt meghalt. Lehúzta a kezéről, és szórakozottan csörgött vele a víz fölött. Halkan dúdolt valami elfelejtett, szomorú dalt. Majd hangja fölerősödött, egyre hangosabban énekelt. ,, Mindenki meghalt, aki fontos volt nekem. Én is meg akartam halni, de nem tudtam. Fogadj be, víz! Jó, puha ágyam leszel. Meghaltak, mind, de én még élek. Élni is fogok! Mert élnem kell, de alig bírok. Nyomorúságosabb a lét az elmúlásnál..."

Nem rímeltek a sorok, a szöveget és a dallamot ő találta ki.

Egyszercsak fölvetette a fejét. Talpra ugrott, és furcsa, zavaros tekintettel meredt a víztükörre. Az ametisztkarkötőt messze behajította a vízbe, s amikor hirtelen megfordult, hogy kirohanjon a partra, hangos reccsenés hallatszott - és a lány eltűnt a víz alatt. Tátongó rés maradt utána. Senki nem látta többé.