Milyen a történetem? Őszinte kritikákat várok.

Egy tini a nagyvilágban

Párizsban csak egy tini voltam a nagyvilágban, álmodni sem mertem volna olyat, hogy egyszer még én is kerülhetek a figyelem központjában és csak miattam állnak meg a folyton nyüzsgő fővárosban. Na de kezdjük az elejéről.

Egy szép havas téli napot azt gondolja az ember, hogy semmi sem ronthat el, de nevelőanyám tudta hogyan rontsa el. Hangosan kiabált a földszinten férjével, akivel az utóbbi időben teljesen elromlott eddig virágzó kapcsolatuk. Mire sikerült végleg kikelni az ágyból egyszer csak azt hallom, hogy csukódik az ajtó.

Jaj, ne elfelejtették, hogy iskolába kell vinni?- gondoltam magamba

Azzal a lendülettel rohantam le a lépcsőn, de hiába már elindultak engem pedig itt hagytak. El fogok késni, de a legnagyobb baj, hogy elfeledkeztek rólam mintha itt se lennék. Nem is hibáztatom, őket hisz én nem vagyok nekik senki. Édesanyám és édesapám még kiskoromban meghaltak egy autóbalesetben. Azóta voltam már árvaháztól kezdve mindenhol. De most itt állok, egy családban ahol úgy érzem, nem szeret senki. Zokogva térdre esek és hirtelen előtör belőlem minden. Próbálok tárcsázni, de könnyeimtől nem látok semmit, ennyire még sohasem fakadtam ki. Hirtelen meghallom, a kocsit és Éva hangját.

- Lányom gyere, gyorsan mindjárt elkésel az iskolából. –Kiáltott Éva.

- Hát nem felejtettél el?- Nézek fel lassan

- Tessék?- Kérdezett vissza értetlenül

- Nem számít, sietek!- Mosolygok eléggé idiótán

Felkaptam a cipőt és a táskát és már rohantam is a kocsihoz. Az iskola 15 percre volt a házunktól, de egész úton kínos csend volt. Nem is értettem, pedig rengeteg mindenről szoktunk beszélni, de most semmi. Az iskolához értünk.

- Légy jó. - Mondta nagy lélegzetvétellel Éva.

Erre én csak annyit tudtam kinyögni, hogy:

- Te is.

Nem értem eddig tökéletesen meg voltunk most pedig mintha rosszat csináltam volna. Beértem az iskolába, de végig csak a kocsiban történt hallgatáson járt az agyam. Órákon nem tudtam odafigyelni, alig vártam a kicsöngőt, ami csak 7 hosszú óra múlva következett be. Kiértem az iskolából és megpillantottam nevelőapám autóját. Nem tudtam ezt hova tenni. Soha sem szokott Márton jönni értem. Gyors léptekkel mentem és már kérdeztem is hogy miért ő jött értem.

- Éva orvosnál van ezért ma engem küldött érted. - Mondta

- Orvosnál? Valami baja van? Mondj már valamit Márton!- Kiabáltam értetlenül.

- Semmi baja nincs, épp ellenkezőleg kistestvéred lesz.

Sírógörcs kerülgetett, de annyira büszkén mesélte Márton, hogy nem volt szívem mondani neki, hogy én ezen túl nem fogok nekik számítani, ha itt lesz a baba. Látta rajtam, hogy nem csillogott fel a szemem, mint ahogy várta, de ő csak mesélt tovább.

- Tudod mostanában sokszor vitáztunk Évával, de ez csak az miatt volt, mert nem akarta neked elmondani a nagy hírt.

- Szuper még ez is az én hibám? – Csúszott ki a számon

Kiszálltam a kocsiból és inkább gyalog indultam haza. Egész úton csak azon gondolkoztam, hogy most hogyan tovább. Nem leszek már fontos senkinek, egyedül maradok és még ezernyi ilyen gondolat futott át agyamon. Bűntudat gyötört, hogy ilyen csúnyán hagytam ott Mártont pedig ők igazán nem tehetnek semmiről. Mire hazaértem már mind a ketten otthon voltak. Próbáltam gyorsan felsuhanni a lépcsőn, de nem sikerült. Éva utánam szólt.

- Eszter vacsorázunk, gyere te is.

Igazából nem volt kedvem együtt enni velük, sőt még étvágyam sem volt. Erőt vettem magamon és közöltem, hogy rossz a gyomrom és nem vacsoráznák, ha nem baj.

Kissé furán néztek rám, hisz pont én szoktam a legtöbbet enni, de nem szóltak semmit. Kimentem a konyhából, de nem indultam el egyből a szobámba. Meghallottam, hogy mikor kijöttem egyből megtört a csend és rólam kezdtek beszélni.

- Miért kellett elmondanod neki? – Kérdezte Éva

- Nem titkolózhattunk tovább, amúgy is rájött volna. – Mondta Márton

- Én szerettem volna elmondani neki.

- Eddig sem mondtad el neki, ezután se tetted volna meg.

Már megint veszekednek, és miattam. Felfutottam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Sírva ágyamba zuhantam és pár perc alatt elaludtam. Végig rémálmaim voltak arról, hogy újra visszaküldenek az árvaházba és csak úgy kidobnak, mint egy használt rongyot. Hajnalba felkeltem és elhatározásra jutottam. Összepakoltam minden holmimat és elindultam a nagyvilágba. Nem tudtam hova megyek, és mihez fogok kezdeni, de abban biztos voltam, hogy nem fogok hiányozni senkinek. Még sötét volt, de már rengeteg autó volt az utakon. Halványan pislákoltak a város fényei. Egyszer csak meghallottam Éva hangját, ijedten fordultam meg és láttam, hogy az autóból kiáltott.

- Miért jöttél utánam? – Ismét sírógörcsöm lett

- Miért jöttél el otthonról? – Kérdezte kétségbeesetten

- Nem mindegy? Már úgy sem én fogok számítani, hanem a kisbaba..

És ezzel egy időben leléptem az útra. Csak Éva kiáltását és a kocsi csikorgását hallottam. Próbáltam felkelni és tovább menni, de végtagjaim nem mozdultak, óvatosan kinyitom szemem és mindehol csak vért és rengeteg rám szegezett tekintetet látok. Én kerültem a központba, de miért? Éva már ott volt mellettem és hangosan ordibált mentő után. Közben velem is kiabált, hogy tarts ki. Nem értettem hisz neki ott lesz a pici, miért érdekelné, hogy velem mi lesz. Szemeimet nem bírtam tovább nyitva tartani. Hangos szirénát hallok, de hirtelen megszűnt minden. Meghaltam vagy mi lehet ez a különös érzés? Hirtelen olyan békét éreztem lelkemen, mint még soha. Rájöttem, hogy az egyik felem rég meghalt mikor elvesztettem szüleimet. Éreztem valami furcsa szorítást kezemen. Lassan kinyitottam szemem és csak egy fehér szobát láttam. Ez lenne a mennyország? Nem! Éva ott ült mellettem kisírt szemmel. Rám nézett majd kirohant.

Nővér! – Hangosan kiáltott

Már jöttek is és megvizsgáltak, úgy éreztem, hogy szétfeszül mindenem. Közölték Évával, hogy túl vagyok az életveszélyen és, hogy nem lett semmilyen károsodásom. Majd kimentek.

- Márton hol van? – Kérdeztem gyenge hanggal

- Nem sokára itt lesz ő is, de most pihenj.

- De nem vagyok fáradt.

- Nekem most el kell mennem egy kicsit, de addig is pihenj!

Éva egy puszit adott a homlokomra, ilyet eddig még nem csinált. Éreztem benne az anyai aggódást és szeretetet. Lehunytam szememet és mivel aludni nem bírtam csak pihentem. Pár perc, vagy pár óra volt nem tudom pontosan, amikor visszaért Éva és Márton is meg jött.

Próbáltam felülni, de rám szóltak, hogy nem szabad. Meg szerettem volna velük beszélni mindent.

Ti szerettek engem? – Tettem fel elég bénán kérdésemet

Nem fogadtunk volna örökbe, ha egy baba érkezése miatt már el is dobnánk. Mi szeretünk téged úgy mintha a sajátunk lennél. Butaság volt elszöknöd, de tudom, hogy erről mi is tehetünk. – Válaszolták egymást kisegítve.

- Most már nagyon várom a Baba születését, alig várom, hogy legyen egy kistesóm. Soha többé nem fogok így viselkedni veletek, most már látom, hogy ti mindvégig szerettetek.

Egyszerre kezdtünk el sírni, hogy bánatunkban vagy örömünkben azt már nem tudom, de éreztem erős szeretetüket, ahogy egymásba borultunk az ágyon.